Tegnap nálunk járt Arnold és Zsuzsi. Ők fognak minket meglátogatni Indiában, így persze beszélgettünk az utazásról is. Amikor mondtam, hogy a vasútállomásra lehetőleg mindig érjenek ki egy órával a vonat indulása előtt, Zsuzsi megkérdezte, hogy miért, amikor valószínűleg úgyis késik a vonat? A kérdés jogos volt, de két rövid történetkével azért megválaszolható. :-) A továbbra gombra kattintva Ti is elolvashatjátok ezeket.
A legutóbbi utamon is volt érdekes történet, pedig azt hittem, hogy utazásilag India már nem tud meglepetést okozni. Delhiből mentem Varansiba, azonban a pályaudvaron nem írták ki, hogy honnan indul a vonat, pedig volt szép új elektronikus információs tábla is, ám azon csak véletlenszerű sorrendben és nem is teljeskörűen voltak feltüntetve az érkező és induló vonatok. Volt egy másik - régi típusú - tábla is, de azon sem volt minden vonat. Volt olyan vonat, amelyik mindkét táblán szerepelt, de néha az időpontok és a vágányszámok eltértek egymástól. :-) Az információnál érdeklődtem, ott az 1-es vágányt mondták. Gyanús volt, mert valami ősrégi füzetből nézte ki az alkalmazott. Ezért kettő, láthatólag kompetens vasutas alkalmazottat is megkérdeztem (egymástól persze függetlenül), ők határozottan a 11-es vágányt mondták. Aztán amikor odamentem, a helyiek a 13-as vágányon álló vonatra mutogattak. Akik meg a 13-ason levő vonaton ültek, azok mondták, hogy ez nem az, hanem a 11-esre fog jönni az enyém. Amikor a 11-esre megjött a vonat, akkor az arról leszálló vasutas mondta, hogy az nem az, hanem a 13-ason levő az, ami bent áll (és amelynek az utasai ezt korábban bőszen tagadták). Viszont a beérkező vonat miatt akkorra volt a tömeg, hogy már nem bírtam visszamenni az infotáblához megnézni, hogy közben kirták-e. És ekkor a 13-ason levő vonat már el is indult, nekem pedig az ilyenkor megszokott tolongásban esélyem sem volt visszaérni hozzá. De azért én megpróbáltam, minek eredményeként egy ifjú hajadont a szép hosszú hajfonatánál rántottam magam után, ahogy a copfja beakadt a hátizsákom csatjába. Nem néztek szépen rám a bátyjai, és sajnos olyan vicces volt a szituáció, hogy elsőre fel is nevettem, de aztán pár őszinte bocsánatkérő szó után szerencsére megbékéltek. :-). Azonban mire ezzel végeztünk a vonat már el is tűnt az állomásról, úgyhogy először azt hittem, hogy elment a vonatom, hiába voltam már több, mint egy órával az indulás előtt az állomáson. De aztán kiderült, hogy egyik vasutasnak sem volt igaza (se az információnak, se a kompetensnek tűnő vasutasoknak, se a másik vonatról leszálló kalauznak :-)), hanem végül egy szintén Varanasiba igyekvő utas tudta elmagyarázni, hogy mi is az igazság. A vontat végül valóban a 13-as vágányról indult, csak nem az, ami elment, hanem egy későbbi (mert késett fél órát).
A másik történet még évekkel ezelőtt, Nasikban történt. Az állomásra időben kiértünk, majd némi mogyoró megvásárlása után keresni kezdtük a kiírást, hogy melyik vágányról is indul a vonat. Nem találtuk, de ekkor még nem aggódtunk. Néhány vasúti alkalmazottat megkérdeztünk, mutatva a jegyünket is, a többségük pedig bólogatott, hogy igen, majd jön a vonat, de azt ők sem tudták megmondani, melyik vágányra fog érkezni. Ahogy közeledett a jegyen szereplő időpont, úgy lettek egyre tanácstalanabbak a megkérdezettek...aztán lassanként eljutottunk az állomásfőnökig. Ő is alaposan áttanulmányozta a jegyet, majd belenézett a számítógépébe, meg telefonálgatott is egy keveset. Aztán közölte, hogy az a vonat nem létezik, amire a jegyünk szól. Egész pontosan létezik, de csak a Khumb Mela idején, ami meg ugye már másfél hónapja vége volt akkor. A kérdésünkre, hogy miként kaphattunk rá mégis jegyet a pénztárnál, azt mondta, hogy nem tudja, biztos valami számítógép hiba lehetett. Kérdeztük, mitévők legyünk, mert mi bizony még aznap szeretnénk eljutni Bombay-ba. Ő roppant megértőnek mutatkozott a problémánk iránt és intett, hogy menjünk ki vele a peronra. Majd átmutatott egy másik vágányon álló vonatra, hogy az is Bombay-ba megy. Szálljunk fel és mondjuk meg a kalauznak, hogy ő megengedte, hogy ezen a vonaton utazzunk. Baráti tanácsként még azt is hozzátette, hogyha el akarjuk érni a vonatot, akkor ne a távoli felüljárón menjünk át ahhoz a vágányhoz, hanem rohanjunk a síneken keresztül. De siessünk, mert most indul a vonat (ekkor tényleg meg is indult), meg a köztes vágányra érkezik a másik (ekkor már ennek a kürtjét is halottuk). Persze ezt nem ennyire szépen fogalmazta meg, de azért értettük...úgyhogy a leugrottunk a peronról a sínek és a patkányok közé és a vágányokon átrohanva felkapaszkodtunk a már mozgó vonatra, az ablakból szurkoló indiaiak nagy örömére. A vonaton levő kalauz pedig láthatta, hogy tényleg a station master küldött minket, mert nem kötekedett, hanem mondta, hogy keressünk üres helyet magunknak...fizetni persze nem kellett, jó volt neki a nemlétező vonatra szóló jegy is.
Szóval Indiában mindig igazi élmény a vonatozás, az ember soha nem unatkozik. :-)