Minden nap annyi új tapasztalat ér minket az indiai hétköznapokkal kapcsolatban, hogy úgy gondoltam egy-egy ilyen élményt megosztok az olvasókkal. Pár napja egy 80 éves dél-indiai özvegyasszonnyal ebédeltünk és olyan sok érdekes dolgot halottunk tőle, hogy ezekkel kezdeném. Akit érdekel, hogy miként élnek az özvegyek Indiában, az kattintson a tovább gombra.
A néni tündéri aranyos, hajlott kora ellenére nagyon élénk és érdeklődő, bármiről kérdeztük szívesen mesélt. A sorsa európai szemmel nem mindennapi, itt Indiában viszont nem olyan ritka...legalábbis az, hogy úgy lett özvegy 13 évesen, hogy még csak nem is látta a férjét soha. Már kislányként férjhez adták, de szerencsés volt, pár évig még a szülői házban maradhatott. Viszont alig múlt 12, amikor már át kellett költöznie a férje családjához. Viszont akkoriban – legalábbis azon a vidéken – még az volt a szokás, hogy az első évben a férj és a felség még nem találkozhat egymással (talán így adták meg a kölcsönös tisztelet egymásnak?). Mielőtt azonban letelt volna az egy év, az alig 17 éves férj egy betegség következtében elhunyt. Így a 13 éves lány özvegységre jutott. A lánynak a temetési szertartást követően el kellett hagyni néhai férje családjának a házát. Először a szüleihez költözött haza, majd halálukat követően a huga családja fogadta be.
Már ilyen fiatalon is bevonulhatott volna egy un. özvegyházba (widows ashram), ahol az özvegyek nyomorúságos körülmények között tengetik az életüket, azoban ő úgy döntött, hogy kezdeni szeretne valamit az életével. A tradíciók szerint újra már nem házasodhatott, ezt a mai napig is többnyire betartják az emberek...még azok is, akik mint a néni, úgy lett özvegy, hogy még csak nem is látta a férjét. Ugyanis hitük szerint az ilyen embereknek a karmája miatt alakult így a sorsa, így ha ebben az életben még egyszer megházasodna, akkor az elkövetkező életében ismét ez történne vele. Tehát ha a család már nem lehetett életének célja és értelme, akkor a tanulás mellett döntött és tanár lett belőle.
Most öregkorára idejött Varanasiba meghalni, mert akit itt égetnek el, az kiszakad a körforgásból és a Nirvanába jut. (Itt felvetődhet a kérdés a mi európai agyunkkal, hogy ha elég ennyi, hogy a Nirvanába jussunk, akkor miért nem házasodott újra a néni nyugodtan, hiszen, ha itt égetik el, akkor úgyse lesz következő élete, amikor megismétlődne a szomorú eset vele...azonban a hinduk nem próbálkoznak ilyen trükközéssel....úgy tartják, hogy akinek a karmája ennyire terhelt, az nem méltó arra, hogy Varanasiban halljon meg és itt égessék el).
Itt most egy állami özvegyházban él, ezek még a jobbak közül valók, mert az állam fejenként havi 500 rúpia (kb. 2000 forint) támogatást ad a fenntartásra. Egész Varanasiban (hivatalosan másfél, valójában inkább hárommiliós város) csak egy van belőle, így az özvegyek többségének nem jut "államilag finanszírozott" hely. Persze el lehet képzelni, hogy ez az összeg mire elég...és azt már mi fel sem foghatjuk, hogy milyenek lehetnek azok az özvegyházak, amelyek még ennyit sem kapnak, hanem csak az eseti adományokból élnek. A néni már várja a halált, de úgy tűnik, hogy az nem akar még jönni hozzá... a borzasztó körülmények ellenére 80 évesen is jó egészségnek örvend. De itt már nem bírja tovább, nagyon vágyik vissza a szülőföldjére. Az ételeket sem szereti itt, meg mások a szokások északon, mint lent délen. Mondott néhány példát, ezek többsége nekünk csak apróságnak tűnik - ünnepnapokon hordhatja-e az esküvői aranyékszereit, milyen szinű ruhában járhat, stb. -, de némelyiknek számukra komoly vallási és tradicionális jelentősége van, ezért állandóak konfliktusai a többi asszonnyal. Úgyhogy áprilisban valószínűleg visszamegy Tamil Naduba (ez egy déli állam), ahol született. Hitük szerint a szülőföldön meghalás is jót tesz a karmának, így talán úgy is a Nirvanába jut, hogy nem itt égetik el. Kívánom neki.
