Papu...így ismerte mindenki. Egy nagyon szorgalmas, tisztességes ember volt...villanyszerelőként dolgozott, alkalmi munkákból próbálta meg becsülettel felnevelni három fiát. Ebben próbáltunk mi is segíteni neki, a gyerekeknek sikerült támogatókat találnunk, így továbbra is járhattak iskolába. Azonban Papu szájrákot kapott...tavasszal diagnosztizálták nála. Az égetési szertartása a hagyományoknak megfelelően a Gangesz partján volt nemrégiben...hitük szerint ő már a Nirvánából figyel minket. Hogy mi lesz a családdal ezután, azt még nem tudjuk biztosan. Az anyuka azt szeretné, hogy a fiai továbbra is járjanak iskolába, nem küldi el dolgozni még a legidősebbet sem, inkább ő maga próbál valami munkát találni. Ebben a bejegyzésben elmesélem Papu betegségének és „gyógyításának” történetét...tanulságos...hű képet ad arról, hogy a szegényeknek milyen esélyük van a gyógyulásra, ha megbetegszenek. A tovább gombra kell kattintani a részletekért.
Paput én tavaly novemberben ismertem meg, Nandanék is mindig őt hívták, ha a házban valami elektromos dolgot szerelni kellett. Régóta jól ismerték, mert az alkalmi munkákon kívül is gyakran benézett Nandan apukájához beszélgetni, meg mindig itt fürdött le az egész napi munka után, hogy tisztán mehessen a templomba. Mivel pontosan tudták, hogy Papu családja milyen szegénységben él, így amikor elindítottuk az oktatási programunkat, akkor Nandanék javasolták, hogy látogassam meg az ő családját is. Akkor hosszabban beszélgettem Papuval és a gyerekekkel is és láttam, hogy mennyire szeretné, ha a gyerekei továbbra is tanulhatnának, de azt is láttam, hogy milyen nyomorúságos körülmények között élnek Varanasi egyik külvárosában...így kerültek be a Patel gyerekek a programba. És arra az örömre is emlékszem, ami Papu arcán volt, amikor megtudta, hogy mindhárom gyerekének sikerült támogatót találnunk. Még picit meg is könnyezte.
Amikor azonban márciusban Dórival elmentünk meglátogatni a családot, hogy riportot készítsünk velük, akkor Papu épp nem lehetett ott. Kórházban volt ugyanis, kivizsgáláson. Nagyon fájt a szája már hetek óta, de nem volt pénze orvosra...amikor Nandan apukája ezt megtudta, akkor adott neki pénzt a vizsgálatra és még kapcsolatai révén azt is elintézte, hogy fogadják az egyetemi kórházban. Mert pénz és kapcsolatok nélkül bizony erre egyetlen szegénynek sincs esélye. Az állami kórházak és egészségügyi központok ugyanis végletekig túlzsúfoltak, orvoshiánnyal küzdenek, sőt az a kevés orvos is, aki papíron ott dolgozik, a rendelési időben gyakran a fizetős magánbetegeivel foglalkozik inkább. Ha netán valaki mégis eljut az orvosig, abban sincs sok köszönet...mégha a diagnózis esetleg helytálló is, a gyógyszerek akkor is drágák...ahol ételre is alig jut pénz, ott erre a luxusra nem telik.
Szóval ekkor még úgy tűnt, hogy Papunak szerencséje van, hiszen viszonylag korai stádiumban volt a betegsége és egy jó kórházba került. Ráadásul Nandanék - barátaikat és ismerőseiket is körbejárva - összegyűjtöttek 15 000 rúpiát a gyógykezelésére (ez mintegy 70 000 forintnak felel meg, de az összeg nagyságát inkább az mutatja, hogy ez több volt, mint Papunak egy félévnyi jövedelme).
Azonban a műtét és a kemoterápia drága dolog...még ez a pénz sem volt elég az összes szükséges kezelésre. Papu pedig szégyellt további pénzt kérni, így nem mondta el Nandanéknak, hogy egy idő után abba kellett hagynia a kezeléseket a kórházban. Inkább elment egy helyi kuruzslóhoz, aki azt ígérte neki, hogy gyógynövényekkel olcsón meggyógyítja. Hát nem sikerült neki. :-(
Mire ez kiderült, addigra viszont már késő volt. Amikor Nandanék észrevették, hogy nagy a baj, akkor rábeszélték Paput, hogy újra menjen el az egyetemi kórházba, mert ők majd valahogy összeszedik számára a pénzt. De eddigre már annyira elhatalmasodott a betegség, hogy a vizsgálatot végző orvos azt mondta: menthetetlen. És sajnos így is lett, alig pár héttel ezután Papu eltávozott.
Hát, ilyen szegényként betegnek lenni Indiában. És persze mondanom sem kell, hogy a többségnek még annyi ellátás sem jut, mint Papunak jutott. Nekik marad az állami kórházak zsúfolt folyosóin a reménytelen várakozás a soha meg nem érkező orvosra, az utcai kuruzslók és a töretlen hit, hogy talán majd a következő életben jobb sorsuk lesz.
