Hát elérkezett ennek a bejegyzésnek is az ideje. Kicsivel több, mint 1 évvel ezelőtt még olyan távolinak tűnt, mégis annyira gyorsan eltelt ez az idő, hogy szinte szóhoz sem jutunk. Immár itthonról írom ezt a bejegyzést, de a gondolataim még mindig valahol ott járnak, a Gangesz partján, egy hihetetlenül távoli és a mienktől teljesen eltérő világban. Egy év. Most valami okosat kellene írnom és szépet, ami jól összefoglalja a lényeget, hogy milyen is India és mennyire volt sikeres a munkánk. De ez szinte lehetetlen...nekem legalábbis nem megy. Hiszen amikor csak Indiára gondolok, akkor hihetetlen sebességgel kezdenek pörögni a szemem előtt a képek és innen nézve őket olyan valószerűtlen minden és mégis tudom, hogy mindez valóságos. Talán valamennyit sikerült már az élményeinkből megosztani a blogon és még számos olyan történet vár megírásra, amit idáig még nem meséltünk el. Úgyhogy bár Indiától most egy időre mi el kellett, hogy búcsúzzunk, de a blogtól nem. Márcsak azért is, mert az utolsó másfél hetünkben már ott volt Indiában Szilvi is, aki három hónapra érkezett, hogy ő is megélje Indiát és részese legyen a munkánknak. Így nem csak mi fogjuk megírni, amire eddig még nem volt időnk, hanem ő is időről időre jelentkezni fog friss indiai beszámolókkal.
De pár mondat erejéig azért írok a búcsúzkodásról is, ami számunkra nagyon szívbemarkoló volt. Az utolsó két hétben már sokszor eszünkbe jutott, hogy hamarosan menni kell haza, így a máskor oly hétköznapi dolgok is kezdtek egyre nagyobb jelentőséget kapni. Egy egyszerű séta a Gangesz-parton, az éneklés hallgatása a Sankat Mochan templomban vagy egy jó beszélgetés Nandannal, mind-mind olyan eseménnyé vált, amit pótolhatatlannak éreztünk. A búcsúzkodás jegyében aztán az egyik estét kint töltöttük Mehdiganjban, ahol paprikás csirkét csináltunk Nandlal Masternak és a többi segítőnknek, meg lecsót Ranjunak, aki vegetáriánus. A következő hétre pedig Nandlal Master segítségével a vidéki gyerekek szerveztek egy búcsúztatást számunkra. Amikor mondták, hogy egy kis műsorral is készülnének, akkor mi nem hittük volna, hogy ilyen nagy feneket kerítenek az eseménynek, de a biztonság kedvéért még mondtam is Nandlal Masternak, hogy nagyon kedves az ötlet, de tényleg ne szervezzenek semmi komolyat, örülünk annak is, ha még egyszer látunk mindenkit. Azonban mint utóbb kiderült, nem hallgatott rám...mint mondta, a gyerekek így szerették volna. Tényleg nagyon megható volt ez a búcsúztatás...a képeken is látszik, mennyire kitettek magukért, és mi tényleg nagyon zavarban voltunk.
A Nandanéktól való búcsú pedig nagyon könnyesre sikerült. Nandan apukája az utolsó nap délutánján behívott minket magához, hogy valami nagyon fontosat szeretne mondani. Egy hivatalos papírt mutatott, ami aznap érkezett. Mint mondta, ez az értesítés, hogy jóváhagyták a nyugdíjkérelmét és hogy ő mennyire boldog és hálás nekünk. Ugyanis mint elmesélte, még egy évvel ezelőtt, az ideérkezésünket követő első nap adta be a kérvényt és most, az elmenetelünk előtti utolsó napon kapta meg rá a választ...és ez szerinte nem lehet véletlen, mi voltunk az áldás az ő életében. Aznap este a búcsúzás jegyében aztán együtt vacsorázott velünk az egész család. Mindenkin érezhető volt az elválás szomorúsága, még úgy is, hogy megígértük: minden évben visszajövünk. Nagyon kedves ajándékokat kaptunk Nadanéktól, látszott, hogy tényleg gondolkoztak, mivel lephetnének meg minket. Vacsora után még sokáig lent maradtunk beszélgetni velük. Banti és Dóri összeborultak, mindketten sírtak...később Banti hüppögve mondta Dórinak, hogy ne sírjon, mert a végén még én azt hiszem, hogy beteg. Bár mint mondta, Amma – Nandan anyukája – is egész délután sírt. Nandan pedig nekem vallotta be, hogy nem tudja, hogy másnap képes lesz-e itt lenni, amikor elmegyünk...nagyon mélyen érinti ugyanis a távozásunk. Rajan – Nandan öccse - pedig az elmúlt hetekben már többször szólt, hogy ő az indulásunk reggelén nem lesz itt, mert tudja, hogy nem bírná ki sírás nélkül, márpedig akkor az élete végéig cukkolnák őt ezzel. De aztán Rajan valahogy mégiscsak összeszedte minden bátorságát és reggel is feljött elbúcsúzni. Engem kétszer átölelt és kért, hogy az egyiket adjam oda Dórinak, ugyanis ő vallási megfontolásokból nem érinthet meg nőt ilyen módon. De aztán csak pár mondatot tudtunk beszélgetni, amikor hirtelen elcsuklott a hangja és feltűnően gyorsan el kellett köszönnie. Nagyon megható volt. Banti is felnézett reggel, mint mondta, csak beköszön, mielőtt elmegy Babu iskolájába, de aztán jön vissza hamar. Azután Nandan hívott minket telefonon, hogy ne haragudjunk meg rá, de ő tényleg képtelen elviselni a búcsúzás gondolatát, annyira fáj neki, hogy elmegyünk. És mint kiderült Banti is hasonlóképp érez, ő se tud visszajönni. Viszont elküldték egy barátjukat, hogy ott legyen segítségnek, ha bármiben szükségünk lenne rá. Így végül csak a két öreg és a kis Babu volt volt otthon a családból amikor elmentünk. Nandan apukája nagyon kedves szavakkal búcsúzott tőlünk, látszott, hogy ő is nagyon szomorú, míg Amma könnyekben tört ki és átölelte Dórit...ez szinte hihetetlen volt számunkra, hiszen ő mindig olyan nyugodt és megfontolt. Dóri még megölelte egyszer Babut, Amma pedig egész az utcáig kikísért minket...később még a taxiból beszéltünk Nandnanal, meg Delhiből még egyszer, mint ahogy Bantival és Rajannal is. Azóta még csak két nap telt el, de már több levelet váltottunk, sőt Rajan – ahogy korábban ígérte - már a magyarországi számunkon is felhívott minket. Hát...ennyi a búcsúzásunk története. Hamarosan pedig Szilvi jelentkezik, milyen is az első benyomása Indiáról és persze a munkájáról.