Varanasiba történő megérkezésem egyúttal az Indiával való első találkozást is jelentette számomra. Az Indiában élő magyar barátaim (Dóri és Sajó), illetve a Magyarországon élő indiai ismerőseim hónapokon keresztül igyekeztek felkészíteni arra, hogy mi is vár majd rám a Gangesz-parti szent városban. Így ha a kulturális sokknak nevezett hatás el is került, az indiai valósággal való szembesülés, a hétköznapi emberek életének megélése az eddigi tapasztalataimtól annyira különböző élményt nyújt, hogy bőven van mit feldolgozni – mind érzelmileg, mind pedig mentálisan.

Az újonnan érkezőt a médiából oly jól ismert környezetvédelmi és higiéniai problémákat megtestesítő hatalmas, színes szeméthalmok, vizeletfolyamok és ürülékkupacok, no és persze a mindezekhez társuló orrfacsaró szagok fogadják az utcákon, a gátakon, a Gangeszen, mindenhol. El kell telnie egy kis időnek, amíg az ember túllép a nyers fizikai valóság eme nem túl kellemes megnyilvánulásain és megteszi az első lépéseket a spirituális Benaressel történő ismerkedés felé. Ellátogat néhány templomba, de pár nap múlva teljesen elveszettnek érzi magát a több millió isten világában, nem érti, hogy a legszentebb folyót miért szennyezik újra és újra és miért kell kitanulnia azt a mesterséget, hogy hogyan lehet megkülönböztetni a valódi sadhukat a hamis szentektől...Egy rövid városlátogatásra érkező turistaként valószínűleg csak ennyit érzékelnék Benaresből. Azt az ellentondásokkal teli, sokszínű káoszt, amelyben jól megfér egymás mellett a hívő zarándok és a marihuanát szívó hippi, a lelki és szellemi megtisztulásra vágyó, de ugyanakkor a környezetét mérhetetlenül szennyező ember.

Szerencsére azonban a ChanceIndia Alapítvány munkájába bekapcsolódva alkalmam adódik arra, hogy két és fél hónapon keresztül a helyi emberek között éljek, s ezáltal egy kicsit jobban megismerjem a kulturájukat, gondolkodásmódjukat, mindennapi gondjaikat és örömeiket. Még csak két hete vagyok itt, de már most látom, hogy milyen óriási problémákkal kell megküzdenie azoknak a szervezeteknek, akik azon fáradoznak, hogy a legszegényebb családok gyerekeinek is lehetőséget adjanak az iskoláztatásra. Érkezésem előtt úgy gondoltam, hogy a legnagyobb kihívást az fogja jelenteni számomra, hogy úgy kell gyerekeknek angolt tanítanom, hogy nem beszélem a nyelvüket. De egy hét elteltével egy ennél is súlyosabb problémával kellett szembesülnöm: maguk a tanárok, akik a gyerekeket angolra tanítják, sem beszélnek angolul. Így a ChanceIndia Alapítvány egy korábbi célkitűzésével összhangban - a gyerekek tanításával párhuzamosan - elindítottunk egy olyan „kurzust” is, amelynek célja a tanárok tanítása és képzése. Ez a kísérlet nem csupán nyelvórákat jelent majd a tanárok számára: a nyelvismereten túl minél több tanítási technikát is szeretnék megmutatni nekik, amiket aztán a saját óráikon is fel tudnak használni. Tudom, hogy két és fél hónap kevés arra, hogy képzett tanárokká váljanak, de legalább megismernek egy másfajta gondolkodási és tanítási módot, amit később beintegrálhatnak az oktatási rendszerükbe.

Egyik Új-Delhiben élő indiai ismerősöm azt mondta, hogy Varanasi még az ő számára is „kemény hely”, de ha India esszenciáját szeretném megtapasztalni, akkor keresve sem találhatnék alkalmasabb helyet.  Ez minden esetre jó hír, s igyekszem is kihasználni az itt töltött időt, hogy minél többet lássak az itt élő emberek életéből. S kíváncsian várom azt is, milyen lesz a fogadtatás a tanárok körében a „nyugati” tanítási módszereket illetően, s milyen eredményt tudunk elérni a hátralévő két hónap során. Az élményeimet és a megfigyeléseimet ezen a blogon is meg fogom osztani az érdeklődőkkel.