A „pooja” szóval mint közkedvelt női keresztnévvel találkoztam először. Akkor még sem jelentést, sem jelentőséget nem tulajdonítottam neki. De a hinduk között élve az ember akarva-akaratlanul is megtanul egy-két fontos vallási vonatkozású kifejezést. Így azóta már tudom, hogy a szankszkrit eredetű szó tiszteletet, imádatot jelent, s a hívő hindu számára úgy a mindennapok, mint az ünnepek legfontosabb cselekedetét takarja: az imádkozást, a fohászkodást, illetve az ehhez kapcsolódó szertartásokat. A lexikális tudás megszerzését a személyes tapasztalat élménye követte: abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a hindu újév kilencedik napján részt vehettem Nandanék családi yagya pooja-ján, majd ugyanaz nap este egy papok által celebrált yagya szertartásra is hivatalos voltam. Így volt alkalmam megfigyelni, hogy mit is kell tennie egy hindunak, ha istenei kedvében szeretne járni. Aki kíváncsi erre a rendkívül érdekes eseményre, a tovább gombra kattintva nem csupán magáról a szertartásról tudhat meg érdekes részleteket és nézhet meg egy rövid videót is, hanem betekinthet a hinduizmus és a numerológia kapcsolatába és magyarázatot kaphat arra is, hogy miért is van a kókuszdiónak emberi arca...
A Gergely-naptár szerinti április 4-én hivatalosan is beköszöntött a 2068. hindu újév. S hogyan is kezdődhetne másképp az új esztendő a felsztiválok hazájában, mint egy kilencnapos ünneppel?:). De miért is pont kilenc napig tart ez az ünnep? A számok erejében hívő hindu számára a kilences a teljességet szimbolizálja, s a teljesség erejénél fogva a felső hatalmakkal való kapcsolatot is jelenti. Az isteni tökéletesség és rend abban is megmutatkozik, magyarázta nekem Rajan, hogy a kilences szorzótábla (09, 18, 27, 36, 45, 54, 63, 72, 81, 90) minden egyes elemére igaz, hogy a számjegyek összege kilenc, és az első számjegyek nullától kilencig, a második számjegyek pedig kilenctől nulláig zárják a teljes kört. Így ha egy hindu ünnep kilenc napig tart, annak nem (csak) az az oka, hogy a hinduk nagyon szeretnek ünnepelni, hanem a kilenc nap alatt végzett szertartások és elkántált mantrák az istenekkel való szoros kapcsolatteremtés egyik legfőbb eszközei.
A hindu újév első kilenc napján tartott ünnepet Durgá istennő, a legfőbb női princípium tiszteletére rendezik. A kilenc nap mindegyikén a papok a Durgásaptshatí című kötet mind a 700 mantráját elkántálják (ez a könyv fő része, de ezen kívül egyéb kisebb fejezetek is szerepelnek benne). Így a kilencnapos ünnep alatt összesen 6.300 mantrát kántálnak. Kíváncsi voltam, hogy ez mégis mennyi időt vesz igénybe naponta, de mint megtudtam, a gyakorlott papok számára a 700 mantra kántálása bő egy óra alatt teljesíthető feladat. A 6.300 azért nagyon fontos szám, mert az ünnepségsorozat tetőpontjaként, a kilencedik napon bemutatott Yagya pooja alkalmával a 6.300 egytizedének megfelelő számú mentrát kell kántálni, vagyis összesen 630-at. A tizes szám ugyanis az istenek jussát szimbolizálja (milyen érdekes, hogy a középkori keresztény egyházak is a jövedelem egytizedében állapították az Istennek történő „felajánlást”). Magát a yagya szertást is mindig egy pap vezeti. El is kél a szakavatott segítség: a Durgásaptshatí minden mantrája szanszkrit nyelven íródott. A könyv részletes hindi nyelvű magyarázatot is ad, hogy hogyan kell értelmezni a mantrákat, de maga a szertás szanszkrit nyelven folyik.
Miután ilyen kimerítő válaszokat kaptam a sok-sok „miért” kérdésre, nagyon vártam a megvalósítás hogyanját is. S nem csalódtam, nagyon érdekes élményben volt részem...
Természetesen a yagya pooja alkalmával is lehet kérni az istenektől (egészséget, anyagi jólétet, sikert stb.), de a fő cél, hogy a hívők az istenek kedvében járjanak. A szertartás a tűz meggyújtásával veszi kezdetét. Ha egy doboz gyufa vagy öngyújtó rendelkezésre áll, akkor ez egy viszonylag egyszerű és gyors művelet. Vannak azonban olyan helyek, ahol még ma is a hagyományos módon csiholják a tüzet: két nagyobb méretű fadarab egymáshoz dörzsölésével nyernek egy szikrát, amit egy vattaágyra helyeznek, s addig fújnak, amíg a vatta lángra nem kap, majd az immár lobogó tüzet ráhelyezik a fahasábokra. Ez a folyamat akár negyed óráig is eltarthat, s közben a résztvevők mantráznak, illetve a tűz meggyulladását ösztönző énekeket énekelnek. A tűz erejének növelése érdekében a fahasábokat egy-egy ősi jelkép alakjában is el lehet helyezni, s középre egy rövid, egyszótagos mantrát is lehet írni vagy festeni.
Amikor már szépen ég a tűz, köré helyezik a gondosan előkészített kellékeket. A sok színes por és virág mellett a legnagyobb mennyiségben rizzsel és szezámmaggal kevert faforgács található a tálcákon. Ezen kívül fontos hozzávaló a ghí is, egyrészt azért, mert a hinduk szent állatának, a tehénnek a tejéből készítik, másrészt pedig azért, mert magas zsírtartalmánál fogva elősegíti a faforgáccsal folyamatosan táplált tűz égését. A résztvevők egyike – legtöbbször a családfő – folyamatosan csepegteti a ghít a tűzre, miközben a többiek a faforgácsot szórják a lángokba. De nem akárhogyan! Mindig jobb kézzel, a hüvelyk-, a középső és a gyűrűsujj közé csippentve az apró fadarabokat. Én persze először bal kézzel markoltam bele az előttem lévő kupacba, (mentségemre legyen mondva, hogy jobb kezemben a fényképezőgépet tartottam). Szerencsére Rajan gyorsan szólt, hogy ez így nem lesz jó, s megmutatta, mi a helyes eljárás. A bal kéz a tisztátalanság jelképe, s hát mégsem lehet az isteneket azzal a kézzel etetni, amelyikkel a WC használat után a hinduk a tisztálkodást végzik :-), az ujjtartásnak pedig meg kell egyeznie a mantrázáskor használt mala láncszemeinek pörgetése során alkalmazott ujjtartással.
A tűz faforgáccsal és ghível való táplálása a yagya szertartás központi része. Ezen szakaszban kántálja a pap a 630 mantrát, amelyek mindegyike „Swaha” kiáltással végződik. Az első szótag – „swa” – kimondásakor a tűz kinyitja, míg a második szótag – „ha” – elhangzása során a tűz becsukja a száját. A „swaha”-t nem csupán a szertartást vezető pap, hanem minden résztvevő kántálja, s ezzel egyidejűleg „eteti” a tüzet. Nagyon kell ügyelni arra, hogy a faforgácsot a „swa” elhangzása során dobjuk a tűzbe, máskülönben az istenek éhesek maradnak. Márpedig az istenek nem nyitogatják feleslegesen a szájukat. Visnu például csak két esetben hajlandó ezt megtenni: akkor, ha egy brahman kinyitja a száját, illetve a yagya pooja során, mert szereti, ha finomságokkal kedveskednek neki :-).
Miután véget ér az „ünnepi lakoma”, a szertartás befejező részeként egy kókuszdiót ajánlanak fel az isteneknek. A dió tetejét levágják, majd a belsejébe faforgácsot töltenek. Ezt követően a fedelet visszahelyezik, s az egész diót egy szalaggal gondosan átkötik, végül pedig a tűzre helyezik. S hogy miért pont egy kókuszdiót ajánlanak az isteneknek? Mert a hinduk szerint a kókusz olyan, mint az emberi fej, s ha jobban megnézzük ezt a gyümölcsöt, akkor láthatjuk, hogy emberi arca van. Természetesen erre a jelenségre is van magyarázat. Élt egyszer réges-régen egy szent, Vishwamitra, aki Gayatri istennő mantráit kántálta. Ennek eredményeképpen egy olyan tulajdonságra is szert tett, ami kizárólag az istenek sajátja: a teremtés képességére. Szerette volna új erejét kipróbálni, s ezért úgy döntött, hogy egy bivalyt, egy árpát és egy kókuszdiót emberré változtat. Az első két esetben véghez is vitte a tervét, de ténykedését nem nézték jó szemmel az istenek. Figyelmeztették, hogy ne csináljon semmi olyat, ami az ő emberi hatáskörét meghaladja. De Vishwamitra nem hallgatott rájuk, lázasan tovább folytatta munkáját, s elkezdett a kókuszdión dolgozni, hogy belőle is embert teremtsen. Ekkor az Esőisten, Indra elhatározta, hogy közbeavatkozik: egyik legszebb szolganőjét elküldte Vishwamitrahoz, hogy csábítsa el – Gayatri mantrái ugyanis csak teljes cölibátus esetén fejtik ki hatásukat. Az isteni csel bevált, Vishwamitra beleszeretett a szépséges szolgalányba, így a kókuszdió emberré válásnak folyamata félbeszakadt...ezért olyan a kókusz, mintha ember lenne, de mégsem az... Az istenek tanácsa pedig úgy döntött, hogy a kókuszdiót szívesen fogadják az emberektől, mint felajánlott áldozatot, de előtte őt is jól kell táplálni (ezért töltik meg rizzsel és faforgáccsal) és megfelelő védelemmel kell ellátni, mielőtt az istenek felé vezető útra, a tűzre helyezik (ezért kötik át egy szalaggal).
A yagya pooja is jól példázza a hinduizmus tömény, nehéz szimbolikáját. De a kezdetben teljesen érthetetlen dolgok is értelmet tudnak nyerni, ha az ember szán egy kis időt a megértésükre. Megéri a fáradtságot, hiszen ezáltal az indiai kultúra és gondolkozásmód is kézzelfoghatóbbá válik.
