Mivel többen érdeklődtek, hogy mi lett végül a korábbi bejegyzésben bemutatott papagájjal így gondoltam, hogy ismét írok róla. Pontosabban róluk, mert most már ketten vannak. A papagájpár történetéért és még egy kis szomorú adalékért az indiai papagájtartási szokásokról a tovább gombra kell kattintani.
Szóval miért is vannak ketten? Mert a papagáj társas lény. És sajnos nagyon hamar kiderült, hogy a váratlan jövevény nem fog tudni még egy darabig repülni. Ugyanis az eladó, talán, hogy ne tudjon elrepülni vagy egyszerűen csak másként nem fért el a pici kalitkában, levágta a farktollait, így azt mindenképpen meg kell várni a szabadonengedéssel, amíg az újra kinő. Interneten beszéltem egy papagáj szakértővel, aki azt javasolta, hogy mindenképpen szerezzünk be neki egy párt, mert az a szabadonengedésénél is jó lesz nekik...nem egyedül fognak bekerülni egy számukra idegen papagájközösségbe, hanem legalább lesz egy társuk, akire számíthatnak. Ugyanis a papagáj egy életre választ magának párt. És a párra való igényét a papagáj is kifejezte... egész nap nem volt hajlandó elmozdulni a fali tükör előtti polcról és folyamatosan próbálta győzködni a tükörképét, hogy legyen a párja. És ez állítólag veszélyes. Nem csak pszichésen készíti ki a madarat, de komoly egészségügyi problémát is okozhat.
Szóval a szakértőtől megtudtam, hogy nekünk egy három évnél idősebb hím kis sándor papagájunk van...nagyon meglepődtem, de a képek alapján meg tudta mondani. Így nekünk egy lány papagájt kell vennünk. Szerencsére a kis sándor papagájoknál a külső jegyekből viszonylag egyszerűen meg lehet állapítani a nemét, így erre még nekem is volt esélyem. Leegyeztettem a szükséges kalitka méretét is. Sajnos akkorát sehol nem lehetett kapni, a legnagyobb is talán csak a negyede volt ennek, ráadásul az is kör alakú, ami állatkínzás. Az itt kapható kalitkákban szerencsétlen papagájuk egyáltalán nem tudnak repülni, de még mozogni sem nagyon. Egész nap csak gubbaszthatnak a kalitka közepén levő rúdon. Így hát csináltattunk egy jó nagy kalitkát. :-) Vidéken pedig beszereztem bambuszrudakat, abból készítettem nekik megfelelő rudakat, amelyeken pihenhetnek és amelyek között repkedve mozoghatnak is eleget.
Miután minden előkészületet megtettünk felvérteztem magam lelkileg és kimentem a madárpiacra. Borzalmas ami ott van. Nagyon nagyon sajnáltam a szerencsétlen madarakat. Soha eszembe se jutott volna Indiában papagájt venni, hiszen minden vásárlás csak ösztönzi ezeket az embereket, hogy újabb madarakat fogjanak be és tartsanak ilyen embertelen körülmények között. De hát pár kellett a szerencsétlen madarunknak, így most muszáj volt. Meg azzal nyugtattam magam, hogy egyetlen plusz vásárlás nem lesz úgysem hatással a piacra és így legalább még egy madarat megmentek a biztos korai pusztulástól.
Ugyanis ezek a szerencsétlen állatok szinte biztos, hogy korai és szenvedéssel teli végnek néznek elébe. Mert az indiaik ugyan szeretik a megvett madaraikat, de annyira nem értenek hozzá és nem tudják mik az igényeik, hogy ezzel megölik őket. Azt is hiszik, hogy ezek a madarak csupán 2-3 évet élnek...pedig a természetben akár 25 évig is jól elvannak. Itt Indiában a legtöbb fogságban tartott papagáj azonban 1 éven belül elpusztul. Hogy miért? Mert pl. nem tudnak mozogni a teáskanna méretű kalitkáikban. És amikor a papagáj kínjában és unalmában a ketrecbe kapaszkodva forgolódni kezd, mert más mozgásra nincs lehetősége, akkor azt hiszik, hogy milyen jó kedve van és játszik. Meg cukrozott ghivel kevert (ez a vajnál is zsírosabb tejtermék) főt rizst adnak nekik, ahelyett, hogy gyümölcsöt és magokat kapnának. Ja és méregerős csilipaprikát, mert, hogy azt mennyire szeretik. Pedig valójában csak arról van szó, hogy a papagájok nem képesek érezni a csípős ízt, így csak azt látják, hogy végre valami friss zöldséget kapnak és mohón befalják...de az emésztőrendszerüket tönkreteszi. Így hát ezek a madarak nagyon hamar depressziósok lesznek, az emésztőrendszerük tönkremegy...és csendben meghalnak...mert a papagáj a végső stádiumig igyekszik nem mutatni, hogy beteg, akármennyire is szenved.
De a szomorú kitérő után vissza a mi papagájainkhoz. Szóval megvettem a lány papagájt, szegény kicsit sovány volt, de legalább úgy tűnt, hogy nem depressziós...a kis kalitkába, amibe sok sorstársával együtt be volt zsúfolva, ő volt az egyik legélénkebb. Kicsit aggódtam, hogy nehogy ellenségesen fogadják egymást a fiúval, de hát csak bízni tudhattam, hogy jó párt választok.
A fiút (kersztnevén Papi :-)) még be kellett fognunk a szobában - amit persze ő kisebb sokként élt meg -, hogy egyszerre tudjuk berakni az új jövevénnyel (a továbbiakban Mami :-)) a nagy kalitkába. És szerencsénk volt. Ugyanis az első pillanattól kezdve barátságosan viselkedtek egymással, semmiféle ellenségeskedés nem volt, inkább csak óvatos kíváncsiság. Azt megállapítottuk, hogy Papinak már nagyon hiányzott egy társ, ugyanis szinte egyből ment barátkozni Mamival. Mami egy kicsit vadócabb ugyan, de ő sem bánta ezt...legfeljebb amikor kicsit megunta, akkor arébbment. De már az első este közös ágon és egymáshoz közel aludtak. Másnap már egyszerre ettek az egyik tálból, mindenféle gond nélkül. A következő nap pedig már tisztogatták egymás tollát is. Ugyan a Mami azóta is néha kéreti magát, így Papinak igyekeznie kell, hogy meghódítsa a szívét, de ez egyáltalán nem tűnik lehetetlen feladatnak. Szóval bár ez amolyan igazi indiai szervezett házasság, de egyelőre működőképesnek tűnik. :-)
