HTML

India, India

Élet Indiában....avagy egy év önkéntesként egy borzalmasan szegény, ám mégis csodálatos országában, ahol csak az biztos, hogy semmi sem biztos. És ilyen körülmények között indíts el egy oktatási programot!? Komoly és vicces történetek, érzések, gondolatok, kultúra, képek, videók és riportok Indiából, azaz minden, ami velünk történik vagy eszünkbe jut. Na meg az is, ami Titeket érdekel. Kérdezz bátran Indiáról, ha nem tudjuk, majd megkérdezzük itt valakitől. :-)

Címkék

chanceindia (41) coca cola (2) életmód (25) esemény (6) fairtrade (1) india (80) itthon (9) Mehdiganj (1) riport (16) rólunk (12) tanítás (5) utazás (8) vallás (12) varanasi (8)

Ha tetszik az oldal...

...köszönjük, hogy megosztod másokkal. :-)

Ne adj csokit, tollat, pénzt a gyerekeknek!

2010.10.19. 13:04 :: Sajo - www.chanceindia.org

A rövid hazalátogatásunk után újra India felé vettük az irányt, ezúttal azonban egy kis kerülővel...Kína és Nepál érintésével érkeztünk vissza ide. Az ottani utikalandjaink nem illenek bele a blog témájába, azonban egy két bejegyzés biztosan fog születni az utazás hatására, mert sok olyan dolgot is tapasztaltunk, ami Indiával kapcsolatos gondolatokat is felvett. Az egyik sokkoló élmény számunkra az volt, hogy már Nepál turisták által ritkábban látogatott hegyei között is megjelentek a gyerek kéregetők, akik a szembejövő fehér embert a „hello csoklit”  vagy a „van rupiii” kiáltással üdvözlik, sokszor versenytfutva egymással, hogy ki ér előbb az idegenhez.  Ezt Indiában a turistás helyeken már megszoktuk...de itt igencsak felkészületlenek voltunk erre lelkileg, így sokat gondolkoztunk azon, hogy miként is alakult ez ki és mi lesz ennek a hatása hosszú távon. A mikéntre aztán egy alkalommal látványos választ kaptunk..erről és az ezzel kapcsolatos gondolatainkról a tovább gombra kattintva lehet többet olvasni.

 

Az első gondolata az embernek persze az, hogy ezek a gyerekek azért kéregetnek, mert olyan szegények, hogy rá vannak erre szorulva. Ez persze részben igaz, hiszen a többségük valószínüleg sehogy másként nem jutna csokihoz vagy zsebpénzhez...azonban én kétlem, hogy a kéregetsének csak a szegénység lenne az oka. Hiszen azokban a falvakban vagy városokban, ahova tényleg nem jár soha turista, ott ez a fajta gyerekkoldulás egyáltalán nem jellemző, még Indiában sem. Például Mehdiganj falusi körzetben, ahova rendszeresen kijárunk tanítani, még sose futott egyetlen gyerek sem felénk már messziről kiabálva, csokit, tollat vagy pénzt kérve...pedig annál szegényebb hely kevés van a világon. Azaz ha nem a szegénység az egyedüli kiváltó oka ennek a viselkedésnek, akkor mi? Igen, bizonyára már sokan kitalálták: a jószándékú turisták.

Erre sajnos ékes bizonyítékot is kaptunk az amúgy igen gyönyörű és még csak nem is fő turistacélpontnak tartott Begnas tónál Nepálban. Miután megérkeztünk és az egyszerű kis tóparti vendégházban lepakoltuk a cuccainkat, elindultunk egy rövid „felfedező” sétára a környéken. A gyönyörű táj látványától nagyon békés hangulatba kerülve andalogtunk az ösvényen, amikor egyszercsak a távolban megjelent három öt-hat éves forma kisgyerek...és amint megláttak minket, lélekszakadva elkezdtek rohanni felénk, már messziről üvöltve, hogy „hello csoklit”. Erre annyira nem voltunk felkészülve ezen a békés tájon, hogy a mosoly gyorsan lefagyott a arcunkról. Amikor odaértek, akkor köszöntünk nekik, majd közöltük velük, hogy nincs csoki. Nem estek kétségbe, jött a következő angol szó amit tudtak: toll. Mondtuk, hogy az sincs. Nem baj, akkor legyen pénz. Az sincs. Kicsit kiábrándulva mentünk tovább, de aztán hamar túltettük magunkat az eseten. Egész addig, amíg a következő hasonló korú gyermek nem jött velünk szembe. És megismétlődött a jelenet. Majd még egyszer. És még egyszer. A sétánk végére teljesen elkeseredtünk, hiszen ilyen intenzitású gyerekkoldulással még talán Indiában sem találkoztunk soha, itt a gyönyörű természet közepén pedig erre végképp nem számítottunk. És nem is igazán értettük a helyzetet, hiszen a Begnas tó környéke nem hemzseg a turistáktól...bár Pokhara (ami Nepál egyik fő turistaközpontja) közel van, de onnan inkább a híres Annapurna felé veszi mindenki az irányt és nem ehhez az alig ismert tóhoz. El sem tudtuk képzelni, mitől lettek itt ilyenek a gyerekek.

Másnap elmentünk egy hosszabb túrára és egy idő után kiértünk a Rupa tóhoz vezető betonútra. Ahol meglepődve láttuk, hogy több busz parkol, a buszokon egyenfeliratok és az út mentén néhány sátor is fel volt állítva, köztük elsősegély- és ebédlősátrak. Egy nagy csapat nemzetközi önkéntes épített éppen banbuszházakat a helyieknek. Nagyon szép kezdeményezés, az önkéntesek is nagyon kedvesek voltak, boldog mosollyal köszönt nekünk mindenki, sokan biztos azt hitték, hogy mi is közülük vagyunk. Hamarosan magunk mögött hagytuk őket és ismét kettesben sétáltunk tovább...az idő szép volt a táj pedig gyönyörű. Aztán megint összefutottunk néhány kisgyerekkel és kezdődött a tegnapi dolog ismét. „Hello csoklit”. „No csoklit”. „Pen”. „No pen”. „Money”. „No money”.  És sajnos ez a jelenet nagyon sokszor megismétlődött aznap. Egy idő után már felvérteződtünk rá lelkileg, így nem viselt meg minket annyira, de aznap sokat beszélgettünk erről Dórival, hogy mi okozza ezt a jelenséget és mik lesznek ennek a hosszabb távú társadalmi és gazdasági hatásai.

Aztán visszafele úton megértettük, hogy mitől vadultak így meg ezen a környéken a gyerekek. Ugyanis amikor újra elértünk a házépitőkhöz, éppen véget ért az önkéntesek számára a munka, kis csoportokban sétáltak a domb aljában parkoló buszaikhoz, amelyek visszaviszik őket Pokharába. És egyszer csak azt látjuk, hogy az egyiküket - egy kedves, középkorú nőt -  körbevesz egy tucat gyerek. A nő maga előtt tartotta a félig nyitott kis hátizsákját...ami tele volt csokival és cukorkával. Épp az egyik gyereknek mondta: „Tell me: please!”. És a gyerkőc persze engedelmesen mondta: „Please”. A jutalma egy csoki volt. Majd a hölgy a következő gyerekhez fordult...

Látva a többi hasonló korú, mosolygó önkéntes hozzállását és azt, hogy sokukat szinte rajokban követték a gyerekek, nincs kétségünk afelöl, hogy ez a jelenet nem egy egyedi eset volt. És hát a gyerekek könnyen tanulnak...a plakátok tanúsága szerint még csak három napja voltak ott az önkéntesek - összesen nyolc napig építettek házakat -, de már a környéken élő összes gyerek megtanulta: a fehérektől csokit lehet kapni, csak kérni kell.

Persze mondhatnánk, hogy ez egy egyedi eset volt, így nem lesz ennek semmi káros hatása hosszú távon, a gyerekek amilyen könnyen megtanulták, majd el is felejtik ezt a boldog nyolc napot. De sajnos ez egy általános jelenség...ahogy tapasztaltam sok turistát megindít a harmadik világ szegény sorsú gyerekeinek a látványa és csupán jó szándékból segíteni szeretne nekik, adni valami apróságot, amivel kis örömet csempészhet az életükbe. És hát persze a legjobbnak tűnő ötlet egy kis csoki, vagy ha az már elfogyott, akkor a nálunk levő toll, vagy ha az sincs, akkor egy kis zsebpénz. A gyerekek pedig boldogan fogadják a váratlan ajándékot. Aztán később már maguk kérik. Sőt, szinte követelik. Az okosabbak pedig előbb-utóbb rájönnek, hogy ha rongyosabbnak néznek ki, meg esetleg megtanulnak pár könyörgő mondatot angolul, akkor még többet kaphatnak...

És hova vezethet mindez hosszútávon? Nézzük például a gyerekeket. A kezdeti ártatlan kéregetésből hamar ügyes koldussá válhat valaki. És bár biztos örömet okoz neki a csoki vagy a kis pénz, amit kap, de hosszú távon mit tesz ez a lelkével, az önbecsülésével? Ha pedig igazán profivá válik, akkor egy idő után már lehet, hogy az iskola helyett is ezt választja. Sőt, az is lehet, hogy előbb-utóbb ezt már a család tudtával teszi, hiszen így hasznos pénzkereső lesz...esetleg a szülők a többi gyereküket is erre fogják majd bíztatni, hiszen jobban megéri, mint a tanulás. Ahogy pedig a kéregető gyerek egyre inkább növekszik és egyre nehezebben kap pénzt csupán azért mert olyan kis szánalomraméltó és cuki, úgy lesz egyre találékonyabb, miként tudna kis pénzt kicsalni a turistákból...itt Indiában már több jól bevált szöveget hallottunk, persze gyakran ugyanazok a mondatok, történetek köszönnek vissza a különböző próbálkozóktól. És mire felnőtt lesz a csokit kérő kisgyerekből, könnyen lehet, hogy már profi csaló lesz belőle. Ha pedig később majd gyermeke születik? Nagyszerű, hiszen az anyuka a gyerekkel a karján már megint sokkal könnyebben kap alamizsnát. És amint a csöppség már önállóan járni és koldulni képes, máris hasznos pénzkereső tagja lesz a családnak.

És ahogy egyre több és több ilyen család lesz, úgy fog a helyi társadalom is lezülleni. Ami nem tesz jót a gazdaságnak sem...elég ha csak a turizmusra gondolunk. Ha egy helyen valakit állandóan koldusok nyaggatnak, lépten-nyomon be akarják csapni, oda lehet, hogy többet nem akar majd visszamenni. Sőt, otthon még a barátainak is elmeséli és így már ők sem akarnak majd odamenni. Sok embert ismerek, aki Indiába se tenné be mégegyzer a lábát. Meg olyat is, aki ugyan még nem volt itt, de akkor se jönne, ha ingyen lenne. Nekik hiába mondom el, hogy India valójában nem ilyen és milyen szép dolgok vannak itt, meg mennyi értéket hordoz az ő kultúrájuk, mennyi mindent érdemes eltanulni tőlük. És igazuk is van, hiszen ők nem ezt az oldalát látták. Ha pedig kevesebb turista jön, akkor a tisztességes boltos, vendéglős és riksás is nehezebben él meg, nehezebben tudja ellátni a családját, sőt esetleg még iskolába sem tudja küldeni a gyermekét.

Szóval ha valaki jót szeretne tenni a szegény kisgyerekkel, akkor ne adjon neki csokit. Inkább vásároljon magának egyet a helyi kisboltban, így a boltos családjához aznap egy picit több pénz kerül, amiből a gyerekei esetleg bőségesebb vacsorát kapnak. Vagy ha ennél közvetlenebbűl szeretné támogatni a gyerekeket, akkor nézzen utána alaposan, hogy esetleg milyen szervezeteken vagy programokon keresztül teheti ezt meg. Persze tudom, néha nagyon nehéz megállni hogy adjunk, ha egy szurtos kislány könyörgően néz ránk...nekem is nehéz. De gondoljunk a fentebb leírtakra.

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://indiaindia.blog.hu/api/trackback/id/tr332383323

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

outmigrant 2010.11.14. 12:12:41

Sajó, ezt angolul is meg kéne írnod, szivesen megköröztetném több angol fórumon, ahol előszeretettel buzdítják a népeket, hogy legyen náluk, csoki, toll, de pénzt ne adjanak...

Sajo - www.chanceindia.org · http://indiaindia.blog.hu 2010.11.14. 16:25:49

@rashid: Szia Rashid! Az ötlet jó, mindenképpen meg is fogom tenni, de ez némi időbe fog telni, mert kicsit összesűrűsödtek a dolgaink idekint. De ha meglesz, akkor jelezni fogom.

Üdv,
Sajo'