Kicsit izgultunk az első on-line szülői értekezlet előtt. Hogy fog sikerülni? Mit fognak szólni hozzá az otthoniak? És mit az itteni gyerekek...nem lesznek nagyon félénkek? Ugyanis elég jellemző, hogy az amúgy vidám alaptermészetük ellenére, amikor nyilvánosság előtt kell szerepelniük, különösen ha fényképező, kamera vagy fehér ember is van ott, akkor ledermednek. Márpedig itt minden volt: nyilvánosság, kamera és sok fehér ember. A tovább gombra kattintva megtudható, hogy indokolt volt-e a félelmünk. :-)
Megjegyzés: bár szerettem volna, de nem sikerült videóra felvenni a „szülői értekezletet”, így most csak azokból a képekből tudok néhányat megmutatni, amit eredetileg a támogatóknak gyűjtöttünk össze az indiai munkánkról.
De mielőtt magáról az eseményről beszélnék, még egy gondolat elöljáróban: nagyon fontosnak érezzük azt, hogy az oktatási programunk ne merüljön ki annyiban, hogy a támogatók kifizetik a támogatott gyerekek tandíját és más egyéb oktatással kapcsolatos költségeit, hanem lehetőség szerint alakuljon ki egy kedves, egymást megértő - tisztelő kapcsolat is a résztvevők között. Úgy gondoljuk, hogy ez a program hosszú távú sikerét is elősegíti azzal, hogy a magyarországi támogatók így talán jobban megérthetik Indiát, az itt élők örömeit - problémáit és azt, hogy miért van szükségük a segítségre, valamint az itteni gyerekeknek is adhat egy kis kitekintést a világra, ami jó hatással lehet a személyes fejlődésükre. De mit lehet kezdeni a távolsággal? Ugyanis az évenkénti egy-két levél nehezen pótolhatja a személyes kapcsolatot, az pedig nemigen várható el, hogy a támogatók rendszeresen elutazzanak Indiába. Ennek a problémának az áthidalására találtuk ki az on-line vidókapcsolatos szülői értekezleteket.
Na de visszatérve a történethez: otthoni idő szerint szombat délután háromra volt meghirdetve, tudom, hogy nem ez a legideálisabb időpont nyáron...de az időeltolódás miatt nem lehet hétköznap este tartani, mert itt akkor már éjjel van. Így csak reménykedni tudtam, hogy lesznek ráérő „örökbefogadó szülők”, akik el tudnak jönni. Szerencsére – ha nem is volt nagy a tömeg -, de azért elég érdeklődő jött el ahhoz, hogy igazi értelme legyen a dolognak. Volt persze egy másik apró kis félelmünk is, mégpedig az Internet-kapcsolat. Ugyanis az időnként itt nincs. Mondjuk olyan még csak egyszer volt, hogy közel két napig nem volt Internet az egész városban, de kisebb kimaradások azért gyakran vannak. Márpedig Internet nélkül nincs on-line videós szülői értekezlet...de szerencsénk volt ezzel is. (Mint később megtudtam tényleg nagy mázlink volt, ugyanis a környéken sok helyen nem volt a kérdéses időpontban net...nálunk viszont végig.)
A gyerekek is megérkeztek időben. Nandlal Master és öt vidéki gyerkőc egy riksával jöttek, ami nem lehetett túl kényelmes egy 3 utas szállítására kitalált eszközben, de hát már régóta tudjuk, hogy sok jó indiai kis helyen is elfér. :-) A városi gyerekek is szép sorban megjelentek, mindenki majdnem időre (igaz, azt hiszem kicsit korábbi időpontot mondtunk nekik a kezdésre ;-)).
Egy kis mikrofonpróba után már kezdődhetett is a „szülői értekezlet”. Nagy örömmel újságoltam el, hogy a kezdetben a programba bevont 35 gyermek mindegyikének találtunk már támogatót és mindenkit be is írattunk már az iskolába...sőt, még néhánnyal többet is az alapítvány tartalékaiból, bízva abban, hogy hamarosan találunk nekik támogatót (ugyanis félő, hogy ha most nem íratjuk be őket, akkor később már gond lehet ezzel és nem tanulhatnak ezek a gyerekek idén...igaz, így kicsit bizonytalan a finanszírozási háttér ezeknél a „plusz” gyerekeknél, de mindent megteszünk, hogy legyenek új támogatók és hosszútávon megoldódjon ezeknek a gyerekeknek is a taníttatása).
De az esemény szerencsére nem rólam, meg az információimról szólt. Hanem a gyerekekről. :-) Ugyanis ezután szép sorban elkezdtek a gyerekek bemutatkozni. Először azok, akiknek jelen voltak a támogatói, de igazából nem volt különbség a figyelemben. Mindenki kapott kérdéseket a támogatóktól és a gyerekek is feltehették a kérdéseiket. Az első kislány nagyon zavarban volt, kicsit lassan és akadozva ment a bemutatkozás és a kérdésekre is szégyenlősen mosolygott csak. Nandanéknak kellett unszolni kicsit, hogy hosszabban válaszoljon.
De aztán jött a kis Mamta, aki nagyon egy társasági lény. Magabiztosan a kezébe ragadta a mikrofont és csak mondta, csak mondta a magáét vidáman. Ez nagyban oldotta a hangulatot, mindenki jókat nevetett itt is és ott is...így a többi gyerkőc már bátrabban mert szerepelni. Persze szinte minden gyerek csak hindiül, így Nandan fordított angolra, ami meg nem volt érthető odahaza (ugyanis néha szakadozott a hang), azt Dórival mi megismételtük.
Majd egy idő után Rashmi következett, az egyetlen gyerekek aki igazán tud angolul...kiskora óta nagyon tudatosan tanul, otthon is gyakorolja a nyelvet az öccsével...ő már angolul mutatkozott be, sőt a kérdésekre is önállóan tudott angolul válaszolni. (Mint utóbb megtudtuk, a mikrofon és a sok ember miatt elbizonytalanodott kicsit, így Bantinak kellett biztatnia, hogy angolul beszéljen és ne hindiül és utána is kérdezgette, hogy akkor jól sikerült-e, érthető volt? Igen, az volt! :-))
Amitől pedig majdnem hanyatt estem a szőnyegen: Pawan szintén angolul mutatkozott be!!! Dóri egyik magántanítványa, aki korábban még soha nem járt iskolába és igen nehéz a családi háttere! Alig akartunk hinni a fülünknek. Mint azért később kiderült, volt kis csalafintaság is a dologban. :-) Ugyanis amikor Pawan és Vinit meglátták a süteményeket, akkor nagyon el voltak ájulva, hogy mennyi van belőle egy helyen (ezek a gyerekek nagyon szegények, édességet szinte soha nem látnak) és Pawan egyből akart is venni egy nagy marékkal...de Bantiék mondták neki, hogy elsőre csak egy kekszet vehet, mert hát sok gyereknek kell megosztoznia ezen...viszont megígérték neki, ha angolul mutatkozik be, akkor kap még kettőt. Hát, a sütiért mindent. :-) Sőt, még egy hindi versikét is elmondott magától (gondolom biztos, ami biztos alapon :-)), amit az iskolában tanult. Nagyon meg voltunk hatva. Tényleg.
Lassanként minden gyerekre sor került, bemutatkoztak, a támogatók kedvesen kérdezgették őket a szokásaikról, kedvenc elfoglaltságaikról és ők is feltehették a kérdéseiket. De az est fénypontja csak ezután következett. Ugyanis a támogató „szülők” egyszercsak azzal az ötlettel álltak elő, hogy ha a gyerekek énekelnek nekik valamit, akkor ők is ezt teszik. A felvetés nagy derültséget és izgalmat váltott ki itt, hamarosan össze is állt a lánykórús, természetesen a kis Mamta vezetésével. Nagyon szépen énekeltek a lányok. :-) De a magyar csapat sem maradt el tőlük, a „Tavaszi szél vizet árszat” dallal válaszoltak.
Az idő olyan gyorsan telt, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már 9 óra is elmúlt (mármint itteni idő szerint), így lassanként be kellett rekeszteni a „szülői értekezletet”, ezért néhány előre eltervezett programpontra - pl. beszélgetés Nandlal Masterral - már nem maradt idő. Nem baj, majd legközelebb. Azt az egyet sajnáltam csak, hogy nem tudtuk minden jelenlenlévő támogatónak bemutatni a saját támogatottját...sajnos nyáron fokozottan nehéz a szervezés, amikor sok gyerek rokonlátogatóba megy, gyakran egy másik faluba. Különösen Babita hiányát fájlaltam, főleg, mert az ő sorsa amúgy is bizonytalan...a szülei még nem döntötték el, hogy végül Lucknowba költözik-e az egész család, ahol az édesapa kapott valamilyen „jól fizető” segédmunkát.
Szerencsére azért a résztvevők többsége találkozhatott a „saját” gyermekével. Azt hiszem, mindenkire igen nagy hatással volt az esemény itt Indiában és otthon is. Nandan anyukája (aki csak az ajtóból figyelte az eseményeket) többször is odajött Dórihoz és hozzám, hogy elmondja: very nice program, very nince program. Mint másnap megtudtam, este az egész család leült és közössen átbeszélték, amiből kiderült, hogy mindenki nagyon elégedett volt a látottakkal.
Nandlal Masteren is látszott, hogy tetszett neki, ő külön kiemelte, hogy mennyire jó, hogy a vidéki és a városi gyerekek együtt vettek ezen részt. Meg is beszéltük, hogy fogunk szervezni még olyan programokat, ahol ezek a teljesen más háttérrel rendelkező gyerekek találkozhatnak...pl. kirándulást valami közeli szép helyre, vagy egy sportnapot...azóta én ezt már tovább is gondoltam és arra jutottam, hogy érdemes lenne összekötni ezt valami hasznos, a közösséget is fejlesztő tevékenységgel is (pl. egészségügyi és környezettudatossági oktatások, ehhez kapcsolódó, ám egyben szórakoztató közös akciók, stb.).
És hát nem tudom megállni, hogy idézek Marci leveléből (biztos nem haragszik meg, bár megkérdezni most nem tudom, mert 1 hétig most nem elérhető :-)):
„Itt nagyon jó lett a hangulat, végig egyre emelkedett. Mindenki olyan szeretettel nézte a gyerekeket, mintha a sajátja lenne. De nem csak a saját támogatottját. Sokkal jobban megérintett engem is és a többieket is szerintem, mint gondoltam, hogy majd fog, hogy majd látjuk élőben és kész. Ez így teljesen más, mint képeket nézegetni, vagy akár videókat. Én meg voltam hatódva, és szerintem többen.”
Azt hiszem ez zárszónak tökéletes. :-)
