Amióta visszatértünk a téli utazásunkról sok a dolgunk, Dóri továbbra is rendszeresen tanít a Lok Samiti vidéki iskolájában, illetve járnak hozzá a magántanítványai is. A HVG cikk hatására megnövekedett érdeklődésnek hála újabb családokat és gyerekeket vonhattunk be az oktatási programunkba, ami szintén adott egy kis – igaz, roppant örömteli – munkát. Időközben az utazás alatt elmaradt adminisztrációt is sikerült bepótolnunk, meg megígértem egy helyi segélyszervezetnek, hogy segítek nekik elkészíteni a honlapjukat. És hogy ki ne felejtsem, szervezzük a második on-line szülői értekezletünket is. De most mégsem a mindennapjainkról fogok írni, hanem valami olyasmiről, amit talán a mi nemzedékünk láthat utoljára...az ezeréves Chola tradíciók szerint dolgozó bronzművesekről. Dél-Indiába tett utazásunk egyik meghatározó élménye volt az egyik ilyen műhely meglátogatása...hogy pontosan hogyan dolgoznak ezek a mesterek és miért is olyan érdekes ez, azt a tovább gombra kattintva lehet megtudni.
A Chola (ejése: Csóla) birodalom a 9. és a 13. század között virágzott Dél-Indiában, kulturális gazdagság szempontjából ezt a korszakot gyakran hasonlítják a klasszikus Görögországhoz vagy a reneszánsz Itáliához. Hatalmas és gyönyörű templomok épültek ekkor, amelyek ma a világörökség részét képezik és a művészetek megannyi ága a virágkorát élte. Mint ahogy a hinduizmus is, ami például ekkoriban terjedt el Jáván és Sri Lankán, persze nem utolsósorban a Cholák legnagyobb királyának, I. Rajarajának a hódításai következtében. A sok új templomba pedig sok szobor kellett. Ráadásul ekkoriban vált mind elterjedtebbé, hogy a legnagyobb ünnepeken a templomokban található szobrokat körbeviszik a városokon, hogy az istenek megszemlélhessék birodalmukat. Márpedig az addig zömében jellemző nagy kőszobrok egy kicsit nehéznek bizonyultak ehhez, így egyre gyakrabban használtak a mesterek bronzot a kő helyet. Természetesen bronzszobrokat már az Indus-völgyi civilizáció időszakában is készítettek több ezer évvel ezelőtt, ám a készítés és az alkotások kifinomultsága minden kétség nélkül a Chola birodalom idején érte el a csúcspontját. A világ megannyi neves múzeumában őriznek felbecsülhetetlen értékű műkincseket ebből a korszakból.
És ez a tudás a mai napig nem veszett még el. Swamimalai egy kis falu Tamil Nadu államban, a temploma a környéken ugyan fontosnak számít, ám mi mégsem ezért látogattunk el oda. Hanem amiatt a néhány család miatt, akik nemzedékről nemzedékre hagyományozva a tudást, a mai napig is a Chola birodalom idején alkalmazott technikával készítenek bronzszobrokat. Hogy mennyire tökéletesen, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1985-ben volt egy nagy indiai fesztivál New Yorkban, ahova az indiai állam másolatot készíttetett az egyik leghíresebb Chola bronzszoborról. Ez a mestermű Shívát, mint pásztor ábrázolja és sokan mind közül a legkifinomultabbnak és legszebbnek tartják. A másolat elkészítésére az egyik ma is dolgozó mester édesapját kérték fel, aki el is vállalta a feladatot. A fiaival együtt heteket töltöttek a tanjavuri múzeumban, hogy minden apró részletet megfigyeljenek és feljegyezzenek. Majd elkészítették a másolatot, amely olyan jól sikerült, hogy gyakorlatilag nem lehetett különbséget találni a két szobor között. Az indiai archeológiai hivatal gyorsan kötelezte is a mestert, hogy az általa készített szobor talpazatába minden oldalról vésse be, hogy „REPLICA”. A kiállítást követően pedig szépen el is zárták a szobrot a hivatal székhelyén egy széfbe, nehogy valaki is megpróbáljon visszaélni a másolat tökéletességével.
Na, de térjünk vissza Swamimalaihoz és a hagyományos műhelyeihez. Mint írtam, kifejezetten emiatt jöttünk el ebbe a faluba, így a templom gyors megnézése után a falucska főutcáját vettük célba, mert tudtuk, hogy ezeknek a mesterembereknek a családi műhelyei itt vannak. Nem olyan könnyű őket megtalálni, mert nincsenek kitáblázva, nem sorakoznak bronzszobrok az üzletek előtt...már ha egyáltalán van üzlete a műhelynek...hiszen ezek a mesterek nem a turistákból élnek. Mondjuk nem is szokott ide nagyon eltévedni turista: bár az utazásunk során sokukat megkérdeztük, de egyel sem találkoztunk, aki járt volna itt vagy akárcsak hallott volna erről a helyről. De ezt ezek a mesterek egyáltalán nem is bánják, így is van elég munkájuk. A legnagyobb megrendelőik a templomok, hiszen a szobraikat a mai napig is használják a vallási szertartások során. Na és persze nyugati műkincskereskedők is meg szokták találni őket, hiszen ezek a szobrok a igencsak piacképesek a nemzetközi műkincspiacon.
Ramalingam Sthapathy mester műhelye a főutca templomhoz közeli részén található. Ugyan az utcafronton egy kis üzlethelyiség is van, de az zárva volt, belesve a kirakaton, azért néhány szép bronzszobrot láthattunk a polcokra kirakva. Kicsit bizonytalanul néztünk be a ház nyitott ajtaján...egy hosszú folyosó végén mintha egy műhelyt véltünk volna felfedezni. Hamarosan fel is tűnhettünk a bent tartózkodóknak, mert egy fiatal férfi megjelent az ajtóban és barátságosan intett felénk, hogy menjünk be. Jól sejtettük, a folyosó tényleg a műhelybe vezetett, pontosabban abba a szobába, ahol a végső simításokat végzik a szobrokon. Bár kísérőnk – sajnos a nevére nem emlékszem - csak törve beszélt angolul, mégis szívesen válaszolgatott a kérdéseinkre és örömmel mutatta meg, hogyan dolgoznak. Először is a szobrokat gondosan megformázzák egy speciális viaszból, ügyelve arra, hogy a szobor minden tekintettben megfeleljen az ősi hindu vallási szövegek, a Shilpa Shastras előírásainak. Ezután a viaszszobrot óvatosan körbetapasztják agyaggal, csupán a talprészen hagynak egy kis lyukat. A következő lépés az agyag kiégetése. A magas hőmérséklet miatt pedig a viasz eközben kiolvad, így már meg is van a szobor tökéletes öntőformája. A felhevített, folyékony bronz ötvözetet ekkor beleöntik az alul meghagyott lyukon, majd hagyják kihűlni. Végül az égetett agyagburkot vigyázva feltörik és akkor napvilágra kerül a majdnem kész szobor. Az utolsó munkafázis során a legapróbb részleteket is tökéletesre csiszolják a szobron, hogy mindenben megfeleljen az szigorú vallási előírásoknak. Természetesen minden munkafázis során a megfelelő imákat is el kell mondani, valamint a műhelynek vallási értelemben teljesen tisztának kell lenni, csak így lesz a szobor alkalmas templomi használatra. Például a segédek is mind brahminok, azaz papi kasztúak.
És még nem szóltam a legfontosabb lépésről. Hiszen azzal, hogy a szobor elkészült, még nincs vége a folyamatnak. Ekkor következik ugyanis a szobor szemének a felnyitása, ami a pupilla bevésését jelenti egy speciális vallási szertartás keretei között. Az isten ekkor költözik a szoborba, ekkor válik az alkotás élővé, amelyet aztán a hívők istenként tisztelnek. Hiszen a hitük szerint a szobor ekkor már maga az isten, amit ábrázol. És egy tökéletesen sikerült mestermű esetében a szobor akár ezer évig élő is marad. Persze ha valahol hibádzik az alkotás vagy valami tisztátlan dolog történik vele – pl. ellopják vagy múzeumba viszik -, akkor az élet hamarabb elszáll belőle és nem marad más, csak egy szép műalkotás.
A szemfelnyitás és az agyagfeltörés kivételével minden más munkafázist magunk is láthattunk a műhelyben. Fantasztikus élmény volt. Ha pár órát még maradtunk volna, akkor azt is megfigyelhettük volna, amint a agyagburokból előkerül a bronzszobor, hiszen az egyiket ottjártunkkor már hűtötték éppen. Kísérőnktől persze nem csak a szoborkészítés technikai részleteit tudtuk meg. Számunkra érdekes volt az is, amikor kiderült, hogy nem csak a mester családja foglalkozik sok generációra visszatekintve bronzszobrászattal, hanem az összes segéd családja is. Például az ő egyik egyenesági felmenője több mint háromszáz éve kezdet el dolgozni ebben a műhelyben.
Épp itt tartottunk a beszélgetésben, amikor megérkezett Ramalingam mester. Ő is nagyon kedves ember. A családja immár több, mint hétszáz éve foglalkozik bronzszobrászattal, ő is az apjától tanulta a mesterséget. A templomi szobrok készítése pedig nem csak szép hivatás, hanem biztos megélhetés is egyben, hiszen nem csak Indiából, hanem az egész világból kapnak megrendeléseket...sokfelé élnek már indiaiak, akik őrzik a hitüket és megépítik a maguk templomait. Az egyetlen fájdalma talán az, hogy egyenlőre úgy tűnik, hogy nem lesz aki továbbvigye a családjából ezt a szép hagyományt. Egyetlen fia már a számítógépek korában nőt fel, a lehetőségei kitárultak...biomechanikai mérnöknek tanult és a Tatánál van jól fizető állása. És hát hogyan mondhatná ő neki, hogy ahelyett jöjjön ide a kis műhelybe dolgozni...
