HTML

India, India

Élet Indiában....avagy egy év önkéntesként egy borzalmasan szegény, ám mégis csodálatos országában, ahol csak az biztos, hogy semmi sem biztos. És ilyen körülmények között indíts el egy oktatási programot!? Komoly és vicces történetek, érzések, gondolatok, kultúra, képek, videók és riportok Indiából, azaz minden, ami velünk történik vagy eszünkbe jut. Na meg az is, ami Titeket érdekel. Kérdezz bátran Indiáról, ha nem tudjuk, majd megkérdezzük itt valakitől. :-)

Címkék

chanceindia (41) coca cola (2) életmód (25) esemény (6) fairtrade (1) india (80) itthon (9) Mehdiganj (1) riport (16) rólunk (12) tanítás (5) utazás (8) vallás (12) varanasi (8)

Ha tetszik az oldal...

...köszönjük, hogy megosztod másokkal. :-)

Önkéntesünk beszámolója

2012.03.17. 17:10 :: Sajo - www.chanceindia.org

 

Hát, nagyon régen jelentkeztünk a blogon. Na nem azért, mintha elvesztettük volna az érdeklődésünk India vagy az elindított oktatási programunk iránt, hanem mert hazaérve nyakunkba szakadtak a mindennapok és örültünk, hogy az alapítvány és az oktatási program ügyeit távolról intézni tudjuk. Most azonban egy Indiában járt önkéntesünk beszámolóját közzétesszük és ez remélhetőleg csak az első lépés lesz a blog felébresztésében. Klári az Interneten talált alapítványunkra és jelezte, hogy szívesen megismerné és segítené a munkánkat. Felajánlotta, hogy saját költségén elutazik Indiába, és részt vesz a tevékenységünkben. Mivel itthon várta a családja és a munkája, így egy hetet tudott eltölteni Varanasiban és a környező falvakban, ahol az alapítványunk tevékenykedik. Munkája ez idő alatt elsősorban arra irányult, hogy végiglátogassa azokat az iskolákat, ahol az alapítvány által támogatott gyerekek tanulnak, illetve minél több családot személyesen is meglátogasson, annak érdekében, hogy a támogatók friss információkat kaphassanak az oktatási program helyzetéről és a támogatott gyerekekről. Bár az idő rövidsége miatt az összes gyermeket nem tudta otthonában meglátogatni és így nincs mindenkiről hosszabb jellemzés, de azt gondoljuk, hogy Klári összefoglalója azok számára is igen érdekes lehet, akiknek gyermeke esetleg nem szerepel a leírásban. Ezúton is köszönjük Klárinak a segítségét!

 

Városi gyerekek és iskolák:

A Fun & Learn helyi magániskola, 3-6 éveseknek. Nagyon megható látvány. A sok kis aprócska egyenruhában, vagy a földön vagy a padokban kuporogva, szinte mindegyiken kis kötött sapka a fejükön mert azért még hideg van reggelente. Azt mondtam, magániskola. A fényképeket kéretik megnézni! Nálunk az államiak is hozzák ezt a szintet, SŐT! Fene a válogatós nyugati fajtánkat! Nagyon egyszerű az iskola és ütött-kopott. A gyerekek pedig szépen tanulnak. Tábla, kréta (nem digitális), szigorú tanárok és felszólított kis diákok. A tanárok szigora egyértelmű. A tanárt tisztelik és ha valami nem jó, az bátran felemeli a hangját. Mondom, magániskola… ilyenkor azért elgondolkozom rajta, hogy nálunk mi történne egy ilyen esetbe egy kisebb vagyont érő magániskolában! Na szerintem mindenki el tudja képzelni! Minden alapítványi kis lurkó ott van. Édesek és mosolyognak rám. Nagyon izgalmas nekik a látogató. Annyira kis zsiványok, mindegyik a szép fekete hajával, a patika tiszta egyenruhájában! Az egyik kis alapítványi picurka verset mond és énekel nekem, teszi mindezt úgy 4 évesen, vigyázva állva, mivel a tanító néni figyeli. Szinte könnybe lábad a szemem. Büszke magára, és büszke is lehet! Nagyon bátran szerepel egy vadidegen előtt. Az iskola igazgatójával kellemes a beszélgetés. Hamar megtudom, hogy minden rendben van, minden alapítványi gyerek szépen jár iskolába és jól fejlődik. Bizonyítvány ugyan nincs, márciusban esedékesek a vizsgák/ bizonyítványok. Egy-két füzetet megmutatnak, tényleg tanulnak a gyerekek, végülis ez a lényeg!

 

Ez után a Gopi Radha lányiskola következik 6-12 éves lányokkal tele. Félig állami félig magán. Itt már a nagylányok légköre érezhető. Mosolyognak, huncutok és tele az iskola élettel. Megkeresik azt a kislányt (úgy 10 éves lehet), akit az alapítvány támogat. Arra a hírre, hogy az igazgatóhoz kell jönni szegény szó szerint majdnem elájul. Remegő térdekkel vigyáz állásban áll előttem, jajj nekem, miért fél ennyire? Próbálok néhány szót angolul beszélni vele, de egyre jobban ideges attól, hogy hozzászólok és főként, hogy nem érti. Fürkészve néz a szigorú „social science” tanárra (tényleg szigorú a férfi tekintete). Kérdezhetnék tőle, róla – de inkább nem. Nagyon sajnálom, hogy így remeg. Próbálom a karját megsimogatni és elmondani neki, hogy csak megnézni jöttem. Semmi gond, csak szerettem volna látni, hogy itt van az iskolában és hogy jól tanul. Még egy gyors fotó és had szaladjon vissza az osztályába. Kedélyesen elbeszélgetünk a morcona tanárral –aki velem igen kedves – a social science óráról, ami az új oktatási rend része és ötvözi a földrajzot, környezetet és történelmet. Olyan vegyes felvágott, mint a szapdzsi (az indiak hagyományos vega zöldséges étele, amiben mindenféle zöldség és lencseféle van egyszerre, olyanok is, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek). Érdekes beszélgetés.

 

Az iskolákban döbbenetes a papírhalmaz. Mintha az idő kereke megállt volna Viktória királynő idejében. Minden iktatva, dokumentálva, mappákba kötve, ingatag tornyokba építve és dohosan. Papírok halmaza és semmi más. Megsárgult akták, új könyvek, leckék és dolgozatok a földön és a polcokon, mindenhol. Mintha a káosz maga lenne a rend! El sem tudom képzelni, hogy lehet itt bármit is megtalálni, de lehet, hogy ez nem is a cél! Mindenestre az egyik igazgatói szobában úgy érzem magam, mint egy hajó kabinjában, ami tele van képpel, irattal a sejtelmes sötét és hideg árnyékában.

 

Sajnos az utolsó kettő városi iskola látogatása elmaradt, mivel a választások miatt az iskolákat 3 napra bezárták. Tipikus… persze az utolsó percben tudom meg, hogy így ezek az iskolák kimaradnak. Nagyon sajnálom, mert szívesen látogattam az iskolákat, ráadásul így majdhogynem hasznavehetetlenné vált az utolsó napom.

 

Családlátogatás és szociális körülmények

Az utam egyik fő célja és ami egyrészt a legjobban tetszik másrészt a legjobban megdöbbent. Ezek a családok szegények ugyan, de nem a legszegényebbek. Van otthonuk és az alapítvány jóvoltából iskolába jár a gyermekük. A körülmények? A mi európai szemüvegünk mögül elképzelhetetlen! Négy család üdvözölt ma az otthonában szeretettel. Szándékosan nevezem otthonnak, mivel a lakás szó egyszerűen nem alkalmazható a mi értékrendünkben. Több olyan volt, ami egyetlen szobából állt és abban élt a család. A szoba maga akkora lehet, mint nálunk egy félszoba, a legjobb indulattal is, mint egy normál méretű szoba. Ebben van természetesen az ágy, amit több helyen tapasztaltam, hogy nincs matrac, csak sima fadeszka letakarva, valami vékony, matrac szerű dologgal. Arra a fél órára amit ott töltöttem is nehéz volt ülni! Konyha? Többnyire nincs. Kicsi piros hordozható gáz a sarokban, 2-3 kopott fém edény, és azon főznek az asszonyok. Elképzelni sem tudom! Természetesen se kamra, se hűtő – ezért mindent gondolom alkalomszerűen vesznek meg ami szükséges. Víz? Sokszor nincs. A kútról. Az asszonyok hajnali 4-5 körül már kelnek és a kútról hozzák a vizet a családnak. Mindezt teszik úgy, mint a világ legtermészetesebb dolga, patika tiszta száriban! Áram – többnyire akadt valami világítás, persze ha magában a városban éppen volt. Döbbenetes, hihetetlen és nagyon magába száll az ember. Írósztal? Sehol! Egy helyen láttam egy kis ágyba való tálca szerűt, amin írta Jhill a házi feladatját. A többi helyen? Ágyon és földön. Ki beszél itt egyenes testtartásról és gerinckímélésről. Jó, ha elég helye akadt a picinek az ágyon a lecke írásához, és mindezt egy nagyon szakad hátizsákból elővett egyetlen grafit ceruzával, amit addig használtak, amíg el nem fogyott. Hirtelen végig gondoltam kislányom gyönyörű tolltartóját. Háromszög alakú ceruzák, mert az írást elősegítni. Vagy 24 db belefér a tolltartóba színes, grafit. Mindenféle szép radírok és hegyezők. Természetesen a ceruzák sosem rövidebbek úgy 10cm-nél. Ugye értitek, hogy mire gondolok! Szó szerint könnyfacsaró látvány ezeket a körülményeket saját bőrömön megtapasztalni.

A gyerekek szeretettel fogadnak, hangosan köszönnek és van, ahol a tanároknak kijáró láb előtti meghajlással üdvözölnek térden  a picurkák. Minden gyermek nagyon büszke arra, hogy tanulhat! Mindegyik kipakolja a szolid kis iskolatáskáját és egyesével megmutatja a füzeteit. Mindenki megmutatja milyen ügyes, hogyan számol, hogyan ír, hány mondókát tud akár angolul akár hindiül. Jhill abba sem akarja hagyni a kis produkcióját. A négy éves kislány 50-ig számol, sorozatokat ír, és gyönyörűen mondja az ABC-t angolul, hindiül. Nagyon gyors és okos kislány, és annyira büszke, hogy mindezt megmutathatja. Mindegyik gyerek hangosan, vigyáz állásban mint a katona szaval, számol és csak mondja-mondja a versikéket. Örülnek, hogy tanulhatnak. Közben folyamatosan az jár a fejemben, hogy hátha pont ez a kisgyerek lesz az, aki eljut egyetemig, akinek megadatik legalább egy középosztálybeli hivatali munka, vagy talán pont Ő lesz a következő respekttel bíró indiai orvos. Jó lenne tudni, de legalább jó hinni és bízni benne. Egy biztos, nagyon keményen megdolgoznak azért, hogy jobb életük lehessen. Nagyon megbecsülik magukat és a lehetőséget. Megható és rendkívüli pozitív élmény.

Szociális körülmények? Még egy pár apró gondolat. Két helyen is látom, hogy a gyerekek a nadrág alatt nem hordanak fehérneműt. Inkább nem kommentálom, mert a szegénységet nagyon nehéz leírni. Azt is megtapasztalom,  hogy ezeknél a családoknál az apák dolgoznak. Van aki műszerész szerelő, van aki gyógyszertárban kisegít és olyan is van aki festő. Az anyák is besegítenek, az egyik családnál olyan bevásárló táskákat varrnak az asszonyok, amiket ingyen szoktunk kapni sok helyen a vásárlás mellé. Egy biztos, mostantól sok ilyet kérek – és tegyük félre a környezetvédelmi előítéleteinket – hogy sokat kelljen nekik varrniuk. Addig is pénzt keresnek a családnak.

 

Városi gyerekekről röviden

Rashmi

Családi körülményei az egyik legjobbak a támogatott nagyon szegény gyerekek közül, rendezett az otthona (egy öreg Tv is van), úgy érzem, hogy Rashmi lehet az alapítvány egyik legesélyesebb támogatottja. Nagylány – 14 körüli – aki egész életében angol és hindi nyelven tanult, és ez látszik a relatív szép kiejtésén is. Kommunikatív, nagyon nyitott, mosolygós és magabiztos. Ha szabad ilyet mondanom – Attila majd javít J - nekem Rashmi az egyik igazi nagy sikere az alapítványnak. Családja is komolyan veszi az oktatását, és ő is mindent megtesz, hogy szellemi foglalkozása legyen és jobb életet teremthessen magának. Céltudatos, informatikai mérnöknek készül. Rashmi az egyik olyan gyermek, ahol biztosan látszik, hogy az alapítvány és a támogatók jóvoltából komolyan ki fog törni a jelenlegi körülményeiből. Testvére – egy kisebb fiú – rögtön bekapcsolódik a párbeszédbe, ő is relatív szép angolsággal beszél, és nagyon nyitott. Azt is megtudom, hogy az iskolába biciklivel járnak, ami kb napi 15 perc oda és ugyanennyi vissza. Rashmi nagyon szereti a számítógépet, de nekik sajnos nincs, így gyakran Nandan-ékhoz jár át internetezni.

 

Shristi

Shristi családja is szeretettel fogad, nagyon egyszerű körülmények között élnek. Nagy a család, és nagyon pici a hely, így először a tetőn fogadnak. Szeretettel terítik le a kis fapadra a törölköző félét, hogy kényelmesebben ülhessek. Édesapja kézi munkát végez, és rendkívül hálás annak, hogy lánya tanulhat. Shristi kisebb fiú testvére a tetőn felfed egy dobozt, ahonnan 3 kis kecske „száguld ki”. Jót nevetünk a kis állatokon. A tető az életterük, itt dolgozik az apa, az anya pedig itt kint főzi az ebédet. Közben elered az eső, így alkalmam nyílik a lakásba, a szobába is bemenni. Tiszta ugyan helyi mércével nézve, de sötét és rendkívül egyszerű. Zavarban vagyok sokszor, hogyan leplezzem az egyszerű körülmények miatti döbbenetemet. Ezt az ember lassan ugyan megszokja, de elfogadni nekem nem sikerült. Shristi is tud angolul, de közel sem olyan jól, mint Rashmi. Ennek oka egyértelműen az iskola választásban rejlik, mivel Shristi több tantárgyat is hindiül tanul. Ettől függetlenül azért tudunk egy pár szót angolul beszélgetni, miközben Édesapja büszkén áll mellette és mosolyog. Shristi is informatikát szeretne tanulni. Komolyan veszi a tanulást és minden vágya a tovább tanulás. Az informatika egyébként az egyik legnépszerűbb kitörési út, a legtöbb tinédzser korú iskolástól azt hallom, hogy az informatika irányában képzeli el a jövőjét.

 

Aryan

A kisfiú a Fun & Learn angol iskolába jár. Otthona rendkívül szolid, de szépen rendezett. A házban ahol laknak óriási az élet, minden szobában egy rokon, testvér, unokatestvér él családjával együtt. Ide már sötétedés körül érünk, szembe tűnő, hogy nagyon kevés világítással rendelkeznek. A lépcsőn lefele már csak a mobil telefon fényével sikerül biztonságban lelépegetnem. A kisfiú angolja nagyon szép – egyébként a Fun & Learn iskola tanuló angol nyelvtudása messze a legjobb. Lassan oldódik fel a látogatónak, igaz este is van már, így nincs nagy kedve a bemutató lecke íráshoz. Babu – aki a Chance India alapítványnak dolgozik Indiában – segítségével mégiscsak megtörik a jég és előkerülnek a könyvek és a füzetek. Angolul beszélgetünk a kedvenc állatairól, valamint azt is megtudom, hogy a legkedvesebb közlekedési eszköze a vonat. A házban óriási ricsaj mindenfelől, beindult az esti élet. gyakorlatilag minden szoba egy család. A kisfiúnak, csak úgy mint a legtöbb gyereknek, nincs íróasztala, így az ágy szélén kuporogva készül a házi feladat. Annyira bele lendül, hogy a végére már vagy ötször meghallgattam a Jack & Jill mondókát. Ayran is nagyon örül a látogatónak és annak, hogy Dóra és Attila (merthogy ez itt a Chance India neve) felkarolta és lehetőséget teremtett neki a tanulásra és fejlődésre. A képeken egy nagyobb lányka is látható, aki szintén családtag. Nagyon értelmes és nyitott, folyton beszélget angolul velem és ha esetleg eltéveszt valamit a matekban vagy versikékben Ayran, akkor ő máris készségesen, mosolyogva, a nagyobbaknak kijáró elismeréssel kijavítja. Ahogy említettem a bevezetőmben, az életkörülmények meglehetősen szolidak, szinte fényképezni sincs az embernek kedve. Mégis lefotózom azt a nagy szamovár szerű fém tartályt, ami ha jól látom a család folyadék ellátását szolgálja, valami tea szerű dolog van benne.

 

Jheel

Nem tudom mennyire szabad elfogultnak lennem, de nekem a kis Jhill maga a földre pottyant angyalka. Hihetetlenül értelmes, okos, szép és pozitív, mosolygós kislány. Jhill is a Fun & Learn iskolába jár, így ugyan még csak 4 év körüli de gyönyörűen ír, olvas és számol mind angolul mind hindiül. A látogatás elején Jhill nagyon visszafogott, de hamarosan rájön, hogy a látogatás róla szól és már be is indul a kis produkciója. Minden egyes leckét, feladatot megmutat és megcsinál, le sem tudjuk állítani. Több napra való feladatot ír meg a piciny kis grafit ceruzájával – ugye már említettem, hogy egy ceruzájuk van, és az addig tart amíg el nem fogy. Anyukája türelmesen ül mellette és ha egy hiba becsúszik, vagy csúnyán sikerül egy betű, már radíroz is a szigorú édesanya. Jhill rendkívül vidám kis gyermek! Később azt is megtudom, hogy TV sztár vagy színésznő szeretne lenni, ha egyszer nagy lesz. Jhill értelmi képessége messze kimagaslik a többi, hasonló korú gyermek közül, végtelenül okos kislány. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő tanulási lehetőséggel még sokra fogja vinni. A szociális körülmények tekintetében az egyik legtisztább és legrendezettebb az otthona. A már megszokott módon nagyon szolid a környezet ugyan, de Jhilléknek a szobájuk tiszta, tágas és még TV is van benne. Jhill az egyetlen gyermek akinek a lecke írásához fabrikáltak ilyen kis ágyba való asztalkát, amin nagy örömmel dolgozik, ír és színez. Érdemes megnézni a videót, talán átadja a kislány életvidámságát és hihetetlen kis agyát. Elfogultság ide vagy oda, Jhill nagyon a szívemhez nőtt.

 

Pari

Pari is a Fun & Learn iskola kis helyi diákja. Rendkívül életvidám, eleven kislány, aki a látogatónak nagyon örül. Már hozza is a kis szakad vászon tarisznyáját, amiben a kissé gyűrött tankönyvek sorakoznak. Végig mondja Pari is az egész féléves repertoárt, kezdve az ABC-től, folytatva az angol és hindi verseken át egészen a hindi írásig. Annyira belelendül, hogy néhány hindi betűt szeretne nekem is megtanítani – igyekszem, tényleg, de azt hiszem ebben a feladatban nem jeleskedtemJ Pari büszkén mutatja az összes könyvét, és miközben a látogató hírére kistestvére és unokatestvére is előkerül, Pari mérgesen elküldi őket, hogy ne piszkálják a féltve őrzött tankönyveit. Látszik, hogy a család és Pari is nagyon megbecsüli azt, hogy tanulhat és iskolába járhat, ráadásul a helyi viszonylatok szerinti igényes iskolába. A szociális körülményeket tekintve nagyon szegény a család. Ahogy belépek az ajtón, valami átható büdös ragasztó szag facsarja az orromat. Az ajtóban ülve a nagymama és az anyuka is textil bevásárló táskákat varr és ragaszt. Óriási a kupleráj, nagyon komoly mennyiségben folyik a munka. Látszik, hogy elmondhatatlanul szegények a mi európai értékrendünk szerint, ugyanakkor mindenki hozzá tesz valamit a családi közösséghez. Nagyon bízom benne, hogy a megfelelő iskolai hátérrel Pari már szellemi munkát is fog tudni vállalni, és ezzel egy nap nem csak saját magának, hanem a családjának is egy icipicit jobb életet tud majd biztosítani.

 

Pawan

A városi gyerekek közül Pawan származik a legszegényebb családból, legalábbis én ezt szűröm le a látogatásaim kapcsán. Kedves Támogató, mindenképpen nézd meg a szociális körülményekkel kapcsolatos fotókat! Pawan az egyiken az edények előtt áll, az a konyha maga, a család egyetlen bérelt szobácskájának sarkában. Néhány fém edény és ennyi, főzés vagy a szabadban vagy a pici piros hordozható gázpalackon. A szobájuk sötét, dohos, büdös és nagyon pici. A kilátás az ablakból gyakorlatilag egy szemétdombra nyílik, ami szintén jól látható a fotókon. Ezek a körülmények nagyon megérintenek, borzalmas érzés látni, hogy milyen szegénységben vannak. A kisfiú nagyon kedves és barátságos, igazi kis eleven fiúcska, tele energiával és lendülettel. Pawannal még sokat találkozok később a szállásomon, mivel a háziak kisfiával együtt oda jár magán órákra. Írástudományát büszkén mutatja be, írja a nevét és a rokonok nevét hindiül és angolul is. Udvarias, mindig hangosan köszön, és amikor éppen nincs tanóra, önfeledten játszik a tetőn és próbálja a papírsárkányt a magasságba küldeni. Értelmes kisfiú, bízom benne, hogy a tanulás révén lehetősége lesz egy sokkal jobb minőségű életre.

 

Falusi iskolák

Ismét a saját naplómból idézek néhány gondolatot ehhez a Chance India beszámolóhoz is. A falusi iskolák látogatása volt a legnehezebb napom lelkileg, és ahol a biciklis riksák sem járnak” címet kapta a naplómban. Lássuk csak hogyan is idéztem fel ezt a napot.

Ma motoros riksával elmentünk egy közeli (15 km – bő óra!) faluba, melynek a neve Mehdiganj. Itt főleg a kaszton kívüliek („untouchables”) élnek. Döbbenetes körülmények között, elmondhatatlan körülmények mellett. Ez az a nyomor, ami mellett a város szegénysége is eltörpül. Sok helyen nem is házban laknak, hanem egy négy lábon álló tákolmány, némi ponyvával a tetején és alatta egy deszkából tákolt ágy, amit ha jobban meggondolunk, nagyon kegyetlen, főként ha figyelembe vesszük, hogy a téli éjszakák ezen a részen 5 fokot jelentenek. A falu egykoron a selyemszövésből élt, mivel a benáreszi szári egész Indiában híres volt. Azonban a mintát egy másik állam lemásolta és olcsón, gépekkel gyártják, így a falu gyakorlatilag tönkrement. Az a kevéske munka sem maradt meg ami egykoron legalább ennivalót adott az itteni emberek szájába.

A mezőgazdaságot pedig a közelben lévő Coca Cola palackozó tette tönkre, mivel annyi vizet emel ki naponta a palackozáshoz, hogy teljesen elaszályosodott a falu. Esélytelen locsolni az egykori termőföldeket. Nandlan master és a környékbeli értelmiségiek próbálják a Coca Cola-t bojkottálni.

A faluról – ami sokkal inkább tanya a mi fogalmunk szerint – nagyon nem tudom mit is írjak le. Inkább nézzétek meg a fotókat! Talán néhány jelző jut az eszembe: félelmetes, rettenetes, szegény, legszegényebb, élhetetlen, elképzelhetetlen, embertelen, koszos, mocskos, reménytelen. Egy apróságot azért megosztok, amit lefotóztam szintén. Az asszony a színes szárijában guggol a porban, a földön. Előtte a fémedények, amiben főznek és „mosogatja”, tisztítgatja. Porból, vízből (így ugye sár lesz) és valami szalma szerűből csinál „mosogató szivacsot” és azzal tisztítja ragyogó fényűre a lábasokat. A döbbenet kiül az európai arcomra, és eszembe jut, ahogy nap mint nap pakolom ki-be a mosogatógépet. Milyen szerencsésnek érzem magam!

Ezek a gyerekek jobb életre vágynak, de ne felejtsük el azt, hogy borzalmasan szegények, és a 15 km-re lévő város is sok számára elérhetetlen, valamint az Indiában nagyon erős kasztrendszert. Indiáról mindig a hinduizmus, a vallás és a spirituális megnyugvás jut eszünkbe és nem feltétlenül a kasztrendszer. A kasztrendszer iszonyatosan erős, a mai napig. Ezek az emberek a falun kaszton kívüliek. Érinthetetlenek. Vajon van esélyük tanulni a falu után bárhol is? Ki tudnak ebből törni? Az iskolákban „beszélgetve” a gyerekekkel, pont ugyanazt az 5 angol kérdést tudják nekem feltenni, pont ugyanabban a sorrendben, amit a pálcával csapkodó szigorú tanár beléjük vert – és elképzelhető, hogy szó szerint. A válaszaimmal már bajban vannak. Egyszerűre veszem a dolgokat, és neveket meg hasonlókat kérdezek.

Amikor elhagyom a falut számtalan ajándékdobozt, rajzot és levélkét nyomnak a kezembe. A magyar támogatóiknak küldik. Könnyfacsaró, hogy a nagy semmiből még ajándékot is küldenek. Hálásak a segítségért, tudják, hogy mennyit jelent ez nekik. Értékelik.

Nagyon sok iskolát látogatunk meg a környéken, mind döbbenetesen szegény. Néhány téglarakás, se ajtó se ablak – csak a helye van meg. A gyerekek vagy összecsúfolva ülnek libasorban a padokban, vagy a gyakran 60-80 fős osztályok a földön kuporognak és a tanár többnyire egy műanyag camping széken ülve, pálcával a kezében tanítja őket. A tantárgyak is érdekesek, az egyik helyen éppen háztartási ismereteket tanítanak, ami véleményem szerint kritikusan fontos, tekintve az életkörülményeiket. A legkisebb odafigyeléssel, akár hulladék kezeléssel, egészen biztos, hogy javulni fognak az életkörülmények. Az alapítványt mindenhol ismerik, ahogy megtudják, hogy azért jöttem, hogy megnézzem hogyan fejlődnek, mindegyik gyerek megörül. Élvezik a figyelmet és boldogok, hogy lehetőségük van tanulni. Beszélgetni nem igazán tudok a gyerekekkel egyrészt mert az angoljuk elég gyengécske, másrészt mert többnyire egy-egy tanórába csöppenek bele. Az alábbi gyerekkel azért mégiscsak sikerül pár szót váltanom: Amit, Booby, Chandan, Joti, Mamata, Nisha, Pooja, Radhika, Rahul és Sita.

Késő délután az alapítványi gyerekek összegyűlnek és angol vagy számítástechnika külön órákon vesznek részt. Úgy döntök, hogy megvárom a kezdődő külön órát, ami szokásos indiai módon, úgy félórányi késéssel, de csak megkezdődik. Jó érzés látni a tantermet tele csillogú szemű gyerekekkel, akik nagyon hálásak annak, hogy tanulhatnak. Állok a tanterem közepén és kérdezek, én is és ők is. Bátrak, és többnyire mernek kérdezni, ki vagyok, hány éves vagyok, mi a hobbym, és hasonló kérdéseket. A gyerekek közül Poojat és Rahul szeretném kiemeleni. Pooja otthonát meglátogattam, a faluban talán ők még relatív jobban élnek, habár itt óvatosan kell bánnom a szavakkal, mivel már a városi körülmények is sokkoltak. A falusi körülményekre semmilyen pozitív minőség jelző nem használható, így a jobbant kezeljük nagyon a helyén. Nos, Pooja édesapja még a mai napig selyemszáírikat sző kézzel, ezt meg is nézhetem. Micsoda munka van egy ilyen száriban! Nagyon szép.

Rahult pedig ambíciója miatt szeretném kiemelni. Az egyik olyan diák, aki a legjobban örül a látogatónak, és kitartóan próbálkozik, megragadva minden alkalmat, hogy angolját megmutathassa és beszélgethessen velem. Nagyon erős benne a küzdési vágy, addig mondja, rakja a szavakat egymás után, míg abból a jelentés ki nem kerekedik. Bízom benne, hogy évekkel később Rahul is alapítvány egyik sikertörténetévé válik.

3 komment

Címkék: chanceindia

A bejegyzés trackback címe:

https://indiaindia.blog.hu/api/trackback/id/tr514322264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cortes 2012.04.02. 23:26:13

Az utóbbi időben egyre ritkábban jöttem,.... megállapítani, hogy a blog elhalt. Ezért kicsit késve vettem észre, hogy ...mégsem. :-)Nagyon örülök a beszámolónak és remélem lesz folytatás.

Sajo - www.chanceindia.org · http://indiaindia.blog.hu 2012.04.03. 07:37:11

Szia Cortes!

Mondjuk úgy inkább, hogy 1 évig aludt. Terveim szerint ha nem is hetente, de legalább 2-3 hetente szeretnék ezentúl ismét jelentkezni. Sok témaötletem van, csak meg kellene írni őket. :-)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Sajo'

dr. Földi János 2012.09.18. 11:49:00

Mi a neve annak az alapítványnak amelyik Indiában gyerekek tanulását támogatja? Ha valaki tudja írja meg magánban: foldi2j@gmail.com címre
süti beállítások módosítása