India, India

Ezen a héten a szokásosnál is több ünnepelnivaló akadt Indiában: hét nap leforgása alatt kilenc jelentős eseményről illett megemlékezni. A vallási vonatkozású fesztiválok mellett a hindu naptár 29 hivatalos állami munkaszüneti napja közül is három erre a hétre esett. Így az iskolák nagyrészt zárva tarottak, a tanítás szünetelt (a kis Babu nagy bánatára, aki közölte, hogy neki elege van a sok ünnepből, mert nem találkozhat az osztálytársaival, és az összeadás tudománya különben is sokkal érdekesebb, mint az alkotmány létrehozójának születésnapja :-)). Kihasználva az alkalmat, én mégis kimentem Mehdiganjba és a környező falvakat gyalogosan járva meglátogattam néhány, a ChanceIndia Alapítvány által támogatott gyereket a saját otthonában. Az első interjút a kis Puja-val készítettem. Aki kíváncsi arra, hogy milyen körülmények között él a kislány, és hogyan őrizgeti a támogatója által küldött „kincseket”, a tovább gombra kattintva megtudhatja a részleteket.

Egy korábbi – igen komoly érzelmeket kiváltó – bejegyzésben már írtam a kasztrendszerről. Azonban abban a cikkben nem foglalkoztam azzal, hogy az európai hódítókkal érkező kersztény térítők miként vélekedtek a kasztokról. Azt tudjuk, hogy napjainkban mindegyik keresztény egyház élesen elítéli a kasztrendszert. De vajon ez mindig is így volt? A tovább gombra kettintve néhány számomra is megelepő információ tudható meg erről.

Varanasiba történő megérkezésem egyúttal az Indiával való első találkozást is jelentette számomra. Az Indiában élő magyar barátaim (Dóri és Sajó), illetve a Magyarországon élő indiai ismerőseim hónapokon keresztül igyekeztek felkészíteni arra, hogy mi is vár majd rám a Gangesz-parti szent városban. Így ha a kulturális sokknak nevezett hatás el is került, az indiai valósággal való szembesülés, a hétköznapi emberek életének megélése az eddigi tapasztalataimtól annyira különböző élményt nyújt, hogy bőven van mit feldolgozni – mind érzelmileg, mind pedig mentálisan.

Hát elérkezett ennek a bejegyzésnek is az ideje. Kicsivel több, mint 1 évvel ezelőtt még olyan távolinak tűnt, mégis annyira gyorsan eltelt ez az idő, hogy szinte szóhoz sem jutunk. Immár itthonról írom ezt a bejegyzést, de a gondolataim még mindig valahol ott járnak, a Gangesz partján, egy hihetetlenül távoli és a mienktől teljesen eltérő világban. Egy év. Most valami okosat kellene írnom és szépet, ami jól összefoglalja a lényeget, hogy milyen is India és mennyire volt sikeres a munkánk. De ez szinte lehetetlen...nekem legalábbis nem megy. Hiszen amikor csak Indiára gondolok, akkor hihetetlen sebességgel kezdenek pörögni a szemem előtt a képek és innen nézve őket olyan valószerűtlen minden és mégis tudom, hogy mindez valóságos. Talán valamennyit sikerült már az élményeinkből megosztani a blogon és még számos olyan történet vár megírásra, amit idáig még nem meséltünk el.  Úgyhogy bár Indiától most egy időre mi el kellett, hogy búcsúzzunk, de a blogtól nem. Márcsak azért is, mert az utolsó másfél hetünkben már ott volt Indiában Szilvi is, aki három hónapra érkezett, hogy ő is megélje Indiát és részese legyen a munkánknak. Így nem csak mi fogjuk megírni, amire eddig még nem volt időnk, hanem ő is időről időre jelentkezni fog friss indiai beszámolókkal.