Ezt a bejegyzést tulajdonképpen Dóri írta, én csak végleges formára hoztam. Ugyanis ekkor nekem még tartott a pár napos otthoni pihenő, hogy a kutyaharapás okozta gyulladás elmúljon, így csak Dóri tudott elmenni a Nandlal Master által szervezett eseményre Mehdiganjba. Igazából nem tudtuk pontosan mi is lesz ez – hiába, a nyelvi korlátok miatt telefonon nehéz megértenünk egymást -, csak annyi volt világos, hogy ott lesznek sokan a tanítványaink közül is, meg néhány vendég. Mindenesetre annyit elárulhatok már most, hogy meglepődtünk. Akit érdekelnek a részletek, az kattintson a tovább gombra. :-)
Eredetileg azt kérték, hogy érjünk oda délután kettőre, azonban aznap itt a városban is kellett valamit intézni, így mondtuk, hogy kicsit késni fog Dóri. Szerencsére. :-) Ugyanis Dóri kevéssel 4 után ért oda, de még csak jelei voltak annak, hogy itt valami lesz aznap. Például több asztalt is kiraktak az iskola bejárata elé és egy színes vászonnal letakarták. Meg egy emelvényt is készítettek a szónoknak.
Persze nagyon örültek Dóri korai érkezésének és mondták, hogy hamarosan kezdődik. Végülis 6 órára a várt vendégek is megérkeztek, meg eddigre a szervezők kitalálták, hogy hogyan is lehetne pótolni azt a zenei CD-t, amit egyikük otthon felejtett, így lassanként tényleg megkezdődhetett az esemény. :-)
Na de mi is volt ez? Először Dóri sem tudta, érdeklődve le is ült a földre a nagyszámban megjelent falusi nézőközönség közé, de aztán egyszer csak hallja, hogy a nevét kiabálják a mikrofonba. Ugyanis neki nem ott volt a helye, hanem a pulpituson. Szegény Dóri nem készült nagy eseményre, így laza „munkaruha” volt rajta, míg a többi vendég ingben és nyakkendőben feszített mellette. És mint hamar kiderült a névjegyeikből, ők az Union Bank of India magasrangú vezetői voltak.
És azért jöttek el Mehdiganjba, mert a Bank hatalmas szociális érzékenységét bizonyítandó – Nandlal Master kitartó utánajárása eredményeként - némi segítséget kívántak felajánlani a helyi közösségnek. Egész konkrétan három szerencsés falusinak adtak kölcsönt földvásárlásra (összesen kb. 100 ezer rúpiát, azaz 500 ezer forintot), valamint egy diák oktatását is támogatták kereken 1700 rúpiával (azaz 8500 forinttal, igaz ezt nem kölcsön adták, hanem rendesen :-) ). De a legnagyobb adomány az egy nyilvános WC építési költségének fedezése volt, ugyanis a legtöbb háztartásban nincs WC a környéken. (Az egyik manager még viccesen meg is jegyezte Dórinak, hogy pár hónapon belül személyesen is dolgát végezheti majd ott...igaz, kicsit más szavakat használt, de ezt egy ilyen blogba nem illik leírni. :-) ) E nagylelkű bejelentésekre pedig kiváló alkalomnak bizonyult a Lok Samiti iskola végzős diákjainak záróvizsga-bizonyítvány osztása.
Na, de most már tényleg átadom a szót Dórinak, íme az esemény leírása az ő szavaival:
„A bank nagyfejeseit természetesen körbeugrálták. Muris volt, ahogy a körülmények ellenére – pl. folyamatos áramszünet – a bankos urak elvárták, hogy beindítsák a lábon álló szobai ventilátort, mivel a plafonon lévő kettő közül csak a távolabbi működött.
Készítettek egy szószéket is, amin a bank összes jelenlevő képviselője hosszabb - rövidebb beszédeket tartott. Közben megint elment az áram. Ekkor az egyik szervezőt láttam amint a pulpitus mögött - ahol az összes képviselő ült - elhaladt kezében egy nagy, gázolajjal teli műanyag kannával, illetve egy óriási csavarhúzóval meg egy fogóval. Kb. 5 perc elteltével megjött az áram, azaz beindult a generátor. Ekkor már gondoltam hogy ez csak Mahendra műve lehetett. Nem is tévedtem, mivel kisvártatva újra elhaladt laposkúszásban, talpig koszosan, kezében az üres kannával illetve a többi szerszámmal. Jó munka volt gondoltam. :-)))
Az oklevelek osztásakor az összes fejes és én is ott álltunk a pulpituson, és minden diáknak mély hajbókolással kellett megköszönnie az oklevelet, azaz lehajoltak és megérintették a lábunkat. Ez nekem nagyon zavaró volt. Főképp hogy a fejesek mind visszakoztak minden egyes lehajoláskor, ugyanakkor tudom, hogy ha ezt nem teszik a diákok, akkor meg mélyen meg lennének sértődve. Ez is hozzátartozik az indiai külsőségekhez.
Az okleveleket úgy kellett átadni, hogy centire pontosan be kellett állni a kamera elé, és minden oldalról fotót csináltak rólunk. Persze a gyerekek többségének lövése sem volt róla, hogy mit kellene csinálni. Szóval elég muris volt, hogy miközben ők próbáltak hajbókolni, én pedig adom át az oklevelet, addig meg az egyik fejes ráncigálja, hogy hogyan is álljon. Elég zavarbaejtő volt a számukra, hogy mit is kellene csinálni úgy, hogy rájuk irányul a reflektorfény, valamint kamerázzák és fotózzák őket. Ez a környezet ezeknek a gyerekeknek tuti ismeretlen világ volt.
Ahogy említettem már, minden vezető igen nagy örömmel hallatta a hangját. Némelyikük talán túl hosszasan is. A ruházatuk pedig nyugati módon bőrcipő, elegáns szövet nadrág és élére vasalt nyugati értelemben is jó minőségű ing. Nos és hát a nézőközönség ezzel szemben, pedig lent ült vagy a földön vagy a kopott műanyag székeken, így úgy összezsúfolódva. Egyikük másikuk még a gyerekét is ott szoptatta a szárija alatt. A gyerekek az első sorokban - csak hogy még nagyobb legyen a disszonancia -, nagyban játszadoztak, rohangáltak fel alá. Tehát elég jó kis alapzaj volt. Belegondoltam hogy otthon egy bankvezető mit tenne egy ilyen környezetben. Nos az ittenieket ez láthatóan nem zavarta. :-) Szintén növelte az India érzésemet, amikor a nagy hivatalos ceremónia közepén csak úgy simán átsasszézott egy kóbor kutyus az emelvényen a kamerák és közöttünk.
De a csúcs - amiről gyorsan egy képet is készítettem, mert ez a hiszem ha látom kategória - az volt, ahogy a kislányok egyik táncához a zenét szolgáltatták. Ugyanis azt az egyik szervező telefonjáról játszották le (mp3 :-)) úgy, hogy a mikrofon elé rakták a telefont (mindezt az egyik tanárnéni ölében, aki addig odaült mellém az emelvényre). Szóval ez is már magába véve egy elég muris helyzet volt, a legjobban azonban az tetszett, amikor elkezdett csöngeni a telefon, és ez mind kihangosítva. Gyorsan kinyomták a hívást és a lányok kezdték elölről a táncot. Majd persze még egyszer csörgött a telefon, de ezúttal is válasz nélkül maradt a hívó fél. Újrakezdés. És ezúttal szerencsére nem próbálkozott tovább az ismeretlen telefonáló, így végül harmadjára a lányok végig tudták táncolni a számot. :-)”
Hát eddig tartott Dóri beszámolója. Azt még szerényen elhallgatta, hogy neki is kellett beszédet mondania. Meg azt is, hogy minden banki vezető névjegyét megkapta, azzal, hogy örülnének, ha keresnénk őket. Meg is fogjuk tenni, hátha a mi programunkkal kapcsolatban is ilyen nagylelkűek lesznek. :-)
