"Sosem tudhatod, milyen eredményei lesznek a cselekedeteidnek, de ha nem cselekszel, eredményük sem lesz. "
Mahatma Gandhi
Miért is jött létre ez a blog? Hát, elég régről kell kezdenem…2001 szeptember…na nem tizenegyedike, hanem pár nappal később. Ekkor léptem ugyanis először India földjére. Tele voltam izgalommal, az elmúlt hetek-hónapok olvasással és álmodozással teltek. India, a kultúra egyik bölcsője, felbecsülhetetlen értékű örökséggel, mérhetetlen mennyiségű látnivalóval. Hajnal volt, a taxi a sötét és kihalt városon robogott keresztül. Nem sok mindent láttam, mert közvilágítás nem volt, csak a párás meleget és az idegen szagokat éreztem. Egyenesen egy buszpályaudvarra mentünk – jövünk még vissza, Delhit majd megnézzük később -, hogy kora reggel indulhassunk a Himalája felé.
A buszpályaudvar egy építési területre emlékeztetett, mindenhol félkész betonépítmények, földön heverő vasrudak, sóderhalmok, a néhány korai busz lassan kerülgette a méretes kátyúkat és a fedelüket vesztett csatornanyílásokat. Aztán megtaláltuk a buszunkat, felpakoltuk a hátizsákokat a tetőre és kényelmesen elhelyezkedtünk. Természetesen ablak mellé ültem, hogy minél többet láthassak álmaim Indiájából. És épphogy felkelt a nap, elindultunk mi is.
Azt hamar megállapíthattam, hogy a pályaudvar valami rémesen szegény környéken lehet, hiszen a busz ablakából mást sem láttam csak viskót, viskó hátán, meg rengeteg embert az utak szélén járni, ülni, aludni, dolgát végezni. Meg állatokat: csontsovány teheneket, szeméthalmokon kapirgáló tyúkokat, eldobott banánhéjt rágcsáló kecskéket, sőt néha nehéz kocsikat húzó tevéket is. Már amikor legalábbis látni lehetett a szmogtól, amit az irgalmatlan mennyiségű régi jármű okádott ki magából.
Az ablakban könyökölve vártam, hogy mikor érünk ki ebből, mikor kezdődik az igazi szép India. Eltelt egy óra, majd kettő. Majd az egész délelőtt és még mindig ugyanolyan viskók között haladtunk. Amikor megállt a busz egy kis pihenőre, akkor persze mi is elvegyültünk a kint nyüzsgő tömegben, a hangok és szagok áradatában. A hihetetlen zaj és káosz ellenére az emberekből áradt valami megfoghatatlan nyugalom, a nyomorúságos körülmények dacára pedig nyoma sem volt a depressziónak. India…az igazi India észrevétlenül és mindörökre belopta magát a szívembe. És ezzel egyidőben rádöbbentem arra is, hogy a világ nem olyan, amilyennek én addig ismertem. A könyvek, a média és a nyugati kényelem által sugallt világképem inogni kezdett és mire végett ért az a nem egészen egy hónapos Indiai út, teljesen meg is rendült. És éreztem, hogy nem igazságos az, hogy ezek a tisztességes, szorgalmas, jólelkű emberek, akik egész életükben – gyakran már kora gyerekkoruktól kezdve – hihetetlen keményen dolgoznak, hogy túléljék az éppen aktuális napot, olyan nyomorúságos körülmények között éljenek, amit itthon még csak elképzelni sem tudunk. Csak azért, mert nem voltak olyan szerencsések, mint mi, akik ide születtünk.
Hát így kezdődött…
Nemrég pedig több helyi segélyszervezettel együttműködve elindítottunk egy oktatási programot a legszegényebb indiai családok gyerekei számára (www.chanceindia.hu) és emellett márciustól a feleségemmel egy időre önkéntesként is segíteni szeretnénk odakint. Fogunk tanárokat és talán gyerekeket is tanítani, egészségügyi felvilágosításokat tartani városban és kis falvakban, pályázatok készítésében segíteni, rendezvények szervezésében részt venni. Amire épp a leginkább szükség lesz.
Meg közben blogot is fogunk írni. :-) Megírjuk azokat a komoly vagy éppen vicces történeteket amik Indiában velünk történnek, megosztjuk, amit a helyi kultúráról fel tudunk csipegetni, kirakunk majd képeket és rövid videókat, na meg riportokat is fogunk készíteni a legszegényebb családoktól kezdve a szociális munkásokon és hivatalnokokon át a nagyvállalkozókig mindenkivel, akivel csak tudunk, hogy kicsit megmutassuk az itt élők mindennapjait. És persze kérdezni is lehet, ha mi nem tudjuk a választ, majd megkérdezzük valakitől. :-)
Szóval jó olvasgatást!
Sajo'
