Elkezdtünk tanítani! Na nem ma, hanem már 3 hete, de gondoltam kicsit kivárok vele, mielőtt írok róla. Egyrészt, hogy nem sülünk-e fel, másrészt, meg hogy összegyűljön egy kis tapasztalat, mielőtt írnék róla. Aki a részletekre kiváncsi, az kattintson a tovább gombra.

De mivel is kezdjem. Talán pár mondatot írnék először az iskoláról, ahol tanítunk, meg a szervezetről, aki fenntartja azt. Az iskola Varanasitól mintegy 30 kilométerre, a Mehndiganj falusi körzetben található, elsőtől az ötödik osztályig tanítják itt a környékbeli szegény gyerekeket. Ingyen. Teljesen. Egyenruhát sem kell hordaniuk a tanulóknak és a könyveket is biztosítja az iskola...igaz, csak használatra tudják odaadni, de hát ez így is nagy könnyebség ezeknek a családoknak.  És az ingyenes oktatás nagy szó Indiában, ahol gyakran még az állami iskolák sincsenek ingyen, pedig azoknak a színvonala igencsak csapnivaló (az oktatási rendszerről lesz majd egy külön poszt hamarosan). Ráadásul ebben az iskolában tényleg odafigyelnek a gyerekekre. Nem csak a tanárok, de még a szervezet vezetője is ismeri az összes gyereket és a családjaikat is.

Azonban hiába a jószándék, ha a tanárok és az eszközök hiányoznak. Ugyanis egy ilyen isten háta mögötti vidéki iskolába nyílván nem olyan egyszerű jól képzett munkaerőt találni. Mivel tömegközlekedés nincs, a fizetésből pedig autóra vagy motora nem telik, így csak olyanok jöhetnek szóba, akik valamelyik közeli faluban laknak...márpedig aki járt már errefelé, az tudja, hogy nagyon nagyon szegényesek az életkörülmények...itt jól képzett ember nem nagyon lakik. Tanárok persze vannak azért az iskolában, méghozzá a körülményekhez képest a legjobbak...minden szükséges alaptárgyat meg tudnak tanítani a kis lúrkóknak. De az angolt azt nem. Az egyetlen angoltanárnak kb. egy perces gondolkozás kellett az első találkozásunkkor ahhoz, hogy elmondja nekem valahogy, hogy ő az angoltanár. Harmadszorra meg is értettem, mit akar mondani...és ezúttal azt hiszem, nem az én angoltudásommal volt a gond. :-) A számítógéphez pedig végképp nem ért egyetlen tanár sem. Ugyan az iskola tavaly kapott 2 számítógépet egy segélyszervezettől – igaz, mivel napközben általában nincs áram, így azokat nem tudták használni, amíg nem kaptak egy szünetmentes akumulátort is mellé -, azonban nincs senki, aki azok használatára tudná tanítani a gyerekeket. Márpedig az angol nyelv alapfokú ismerete és a számítógéphasználat nagyon fontos lenne ezeknek a gyerekeknek, hogy esetleg ki tudjanak törni abból a nyomorból, amelyben jelenleg a családjaik élnek. Csak így lehet esélyük valami olyan munkát találni, amivel tisztességesen el tudják tartani a családjukat (nem meggazdagodásról vagy fényes karrierről beszélek...csak a tisztes, emberi szegénységről).

Így talán már érthető, hogy miért javaslolta olyan lelkesen nekünk  Nandlal Master, az iskolát működtető Lok Samiti vezetője, hogy ne csak az oktatási programunkat szervezzük (erről bővebben a http://www.chanceindia.org oldalon lehet olvasni), hanem tanítsunk is az iskolájukban. És ne csak gyerekeket, hanem a tanárokat is. Meg ha marad rá energiánk, akkor a dolgozó gyerekeket is, akikkel szintén foglalkozik a szervezetük (többek között esténként az önkénteseik órákat adnak nekik, hogy legalább írni-olvasni-számolni megtanuljanak). Amúgy akkora az igény a tanításra, hogy Dórinak Varanasiban magántanítványai is vannak. Egyrészt a háziak közül a házigazdánk felesége, a négyéves kisfia és az unokahuga - őket inkább csak barátságból tanítja - másrészt pedig néhány közelben lakó szegény kisgyerek. Ez utóbbiak mindegyike részt vesz az oktatási programunkban, így tudnak majd iskolába járni, ám némi előkészítés és korrepetálás nagyon fontos nekik.

Szóval ezért tanítunk.  hetente kétszer járunk ki Mehndiganj-ba (az út közel másfél óra autoriksával), jelenleg 4 osztályunk van. Egy negyedikes és egy ötödikes osztály az iskolából, illetve a ChanceIndia által támogatott falusi gyerekekből összeállított  két csoport. De hamarosan lesz még kettő, köztük a dolgozó gyerekek, így - mivel őket csak este lehet tanítani - valószínüleg ezeken a napokon majd jó későn fogunk hazaérni.

Én jelenleg földrajzot tanítok, számítástechnika majd csak májustól lesz. Főleg, mivel jelenleg az iskola két régi számítógépe közül egyik sem működik...remélhetőleg hamarosan meg tudják javítani. ugyhogy most csak az az egy laptopuk van, amit a cégem ajándékozott nekik. Meg az én saját gépem, azon szoktam tartani az előadásokat, egy kis projektorral kivetítve. Nagy újdonság ez nekik, ezek a gyerekek ilyet még sose láttak. Úgyhogy szeretik is az óráaimat azt hiszem. :-) Főleg, mivel a számítógépek megjavításáig földrajzot tanítok nekik, és a tananyagot igyekszem látványosra megcsinálni. Azaz rengeteg képet láthatnak - pl. amikor az éghajlati öveket magyaráztam, akkor minden égövre jellemző képek jelentek meg a térképen. Vagy amikor Indiát néztük meg részletesebben, akkor láthatták az adott államra jellemző népcsoportok népviseletét és hallhatták a népzenéjüket is. Mondjuk ezekre a látványos prezentációkra márcsak azért is szükség van, mert számottevő hindi tudás nélkül másként nehezen tudnám elmagyarázni nekik, amit szeretnék. :-) de eddig szerintem bejött ez a módszer, majd a következő órán kiderül mennyire. Ugyanis az egyes osztályokban versenyt fogunk rendezni az eddigi tananyagból. A fiúk a lányok ellen (vegyes csoportok ugyanis Indiában elképzelhetetlenek). Már el is készítettem az ehhez szükséges anyagokat, és hindiül is megtanulom majd, hogyan lehet a feladatokat elmagyarázni nekik.

Dóri pedig nagyon ügyesen tanítja az angolt. Múltkor segítettem két óráján (mert itthon felejtettük a projektor egyik zsinórját, így nem tudtam megtartani a földrajzórákat), így volt alkalmam megfigyelni. :-) Az angolórákon a gyerekeknek már nem csak figyelniük kell, hanem aktívan szerepelni. Na, ez már nem annyira megy nekik, nincsnek hozzászokva. Ugyanis maximum a "kórusban ismételjük a tanár után" módszert ismerik a gyerekek, az nagy újdonság nekik, hogy párban kell eljátszaniuk az éppen tanultakat. Bár a legértelmesebbek azért már kezdenek ráérezni...a többieknél még csak reményledni tudunk, hogy előbb-utóbb nekik is megy majd. Dóri már sok órára előre összeállította a tananyagot, így szisztematikusan haladnak a legalapvetőbb mondatokkal és mondatszerkezetekkel. Ha egy mondatot vagy mondatpárt már jól tudnak ismételni kórusban Dóri után, akkor valamelyik gyerkőcnek fel kell írnia azt a táblára. Na, itt sokaknak van már nehézsége és ez a része kicsit lassan is megy...de ezen nem szabad csodálkozni, mi sem írunk gyorsabban hindiül. :-) Ha már helyesen van fent a táblán egy mondat, akkor a többiek leírják a füzetükbe. Mivel ez igen időigényes munka, közben Dóri párosával kiszólítja a diákokat (fiút szigorúan csak fiúval, lányt lánynal), akiknek el kell a kérdés-választ játszaniuk. Néhányuknak ez kis segítséggel menni is szokott, a gyengébbek egyelőre még küzdenek a nyilvános szerepléssel. De hát azért jönnek órára, hogy ez majd megváltozzon. :-) Sajnos az is látszik hogy sokan csak bemagolják az elhangzottakat, nem értik, hogy melyik szó mit jelent és miért kell olyan sorrendben mondani. De ha csak néhányan megtanulnak többé-kevésbé angolul már akkor megérte.

Amúgy otthon még terveztünk mindenféle kreatív, interaktív játékot is...de jól látszik, hogy ez nem fog menni. Annyira másként tanítják őket, hogy az ilyen jellegű feladatokra nem alkalmasak. Viszont a gyerekek sokkal fegyelmezettebbek a magyar diákoknál...amin nem csodálkozok, mert sajnos az indiai iskolákban még gyakori a testi fenyítés is. Nekünk szerencsére ezt a módszert nem kell alkalmazni. :-)

Szóval így lettünk „tanárok”. :-)