India, India

Ezt a bejegyzést tulajdonképpen Dóri írta, én csak végleges formára hoztam. Ugyanis ekkor nekem még tartott a pár napos otthoni pihenő, hogy a kutyaharapás okozta gyulladás elmúljon, így csak Dóri tudott elmenni a Nandlal Master által szervezett eseményre Mehdiganjba. Igazából nem tudtuk pontosan mi is lesz ez – hiába, a nyelvi korlátok miatt telefonon nehéz megértenünk egymást -, csak annyi volt világos, hogy ott lesznek sokan a tanítványaink közül is, meg néhány vendég. Mindenesetre annyit elárulhatok már most, hogy meglepődtünk. Akit érdekelnek a részletek, az kattintson a tovább gombra. :-)

Kicsit izgultunk az első on-line szülői értekezlet előtt. Hogy fog sikerülni? Mit fognak szólni hozzá az otthoniak? És mit az itteni gyerekek...nem lesznek nagyon félénkek? Ugyanis elég jellemző, hogy az amúgy vidám alaptermészetük ellenére, amikor nyilvánosság előtt kell szerepelniük, különösen ha fényképező, kamera vagy fehér ember is van ott, akkor ledermednek. Márpedig itt minden volt: nyilvánosság, kamera és sok fehér ember. A tovább gombra kattintva megtudható, hogy indokolt volt-e a félelmünk. :-)

Megjegyzés: bár szerettem volna, de nem sikerült videóra felvenni a „szülői értekezletet”, így most csak azokból a képekből tudok néhányat megmutatni, amit eredetileg a támogatóknak gyűjtöttünk össze az indiai munkánkról.

Vagy ahogy angolból átvéve sokan nevezik: fairtrade. De miért is írok erről? Egyrészt mert jó dolog  (mármint a méltányos kereskedelem :-)), amiről nem árt, ha minél többen tudnak, hogy mi is ez és miért segíti a szegény országok még szegényebb termelőit. Másrészt meg azért is, mert Varanasi méltán híres a gyönyörű selymeiről, viszont azok készítői gyakran nagy nyomorban élnek...így arra gondoltunk, hogy az otthoni vásárlók és a helyi készítők is jól járnak vele, ha magunk is megpróbálkozunk a méltányos kereskedelemmel. A részletekért kattints a tovább gombra.

Ez most csak egy gyors bejegyzés lesz. Ma igen érdekesen indult a napunk. Nandlal Master reggel 8 órakor felhívott, hogy esetleg tudnánk-e ma előbb menni a szokásos időpontnál...mondjuk 9-re. Ez kicsit nehéz lett volna, egyrészt mert Dóri még nagyban a reggeli jógagyakorlatait csinálta, másrészt meg Mehdiganjba az út mintegy egy és negyed óra riksával, azaz ha egyből indultunk volna, akkor is elkésünk. Nem pontosan értettem, miért is kell korábban mennünk, mert elég rossz volt a vonal és hát Nandlal Master is igencsak töri az angolt. Végül 10:30-ban maradtunk, azt mondta, hogy az jó lesz, megvárnak minket. Ha valaki kíváncsi rá, hogy mivel, az kattintson a tovább gombra. Képek is lesznek. :-)

Nagyon nagy örömünkre szolgál, hogy az induló oktatási programunk olyan kedvező fogatatásra talált, hogy a programba kezdetben bevont 35 gyermek mindegyike iskolába mehet idén. Sajnos azonban csak Varanasi környékén sok tízezerre (vagy százezrekre?) tehető azon gyermekek száma, akik családjuk szegénysége miatt nem járhatnak rendes iskolába, sőt gyakran már gyermekként dolgozni kényszerülnek. Így arra gondoltunk, hogy nem csak örülünk a kezdeti sikernek, hanem inkább igyekszünk még több gyerkőcnek segíteni. Ezért hát megkezdtük újabb szegény családok bevonását a programba...azonban az eddigi tapasztalatok alapján komoly fejtörést okoz nekünk, hogy kiket is válasszunk. Mond, Te kit választanál? Ha érdekel, hogy miért is kérdezzük ezt, vagy esetleg szívesen adnál tanácsot is nekünk, akkor kattints a tovább gomba.

És megtörtént! Ha kicsit sokáig is tartott, de lényeg az, hogy végül megszületett a mostanra már jogerőssé váló döntés: a Fővárosi Bíróság bejegyezte a ChanceIndia - Esély Indiának Alapítványt. Még szerencse, hogy a türelem erényét bőségesen van alkalmam gyakorolni itt Indiában . :-) 

A következő videóriport Priyankával készült. Ez a kislány 13 éves, 6. osztályos tanuló. A riport nem a lakhelyén készült, mert amikor meglátogattuk a családot, akkor éppen nem volt otthon...félreértés volt az időpontit illetően, ilyen elő szokott fordulni Indiában :-). Így este meglátogatott minket, így a beszélgetést a házigazdánk nappalijában folyattuk le. Azért a kislány lakhelyén is készítettünk néhány fotót, amit a tovább gombra kattintva meg lehet nézni, illetve lehet olvasni pár mondatot a családról is.

Elkezdtünk tanítani! Na nem ma, hanem már 3 hete, de gondoltam kicsit kivárok vele, mielőtt írok róla. Egyrészt, hogy nem sülünk-e fel, másrészt, meg hogy összegyűljön egy kis tapasztalat, mielőtt írnék róla. Aki a részletekre kiváncsi, az kattintson a tovább gombra.

Ez a videóriport az eddig megszokottól eltérően nem a támogatott gyerekek lakhelyén készült...mert az sajnos most éppen nincs. Így a felvétel a mi házigazdánk nappalijában készült. A riport készítésekor állandó segítőnk (a házigazdánk) sem tudott jelen lenni, így tolmácsunk a felesége, aki azért kicsit hadilábon áll még az angollal...de szerintünk így is érthető minden, amit a gyerekek mondanak. És ha valaki kiváncsi arra, hogy miért veszítette el ez a család az otthonát és mi lesz velük ezek után, az kattintson a tovább gombra. Aki ezt megteszi, az ráadásul még egy további riportot is talál amelyben az édesanyja mondja el, hogy miért érzi fontosnak a gyerekek tanítatását.

A következő videóriport egy különleges kislánnyal, Rashmi Sarmával készült. Akit érdekel, hogy miben áll ez a különlegesség, az kattintson a tovább gombra. :-)  

Ezúttal három nagyszerű fiúról, Abhinow, Abhinay és Aman Patelről szól ez a videóriport. A tovább gombra kattintva természetesen most is meg lehet hallgatni az anyukát (az apuka sajnos éppen kórházban volt, műtétre vár) és lehet bővebben olvasni a család körülményeiről is.

És itt a következő videóriport, két angyali kisgyerekkel (az egyikük neve tényleg ez :-)): Anjali és Vinit Shani. Aki az első videón kívül kiváncsi a másodikra is, ahol Anjali angolul bemutatja a családját, illetve szeretne kicsit bővebben is olvasni a családról, az kattintson a tovább gombra.  

Hát íme az első videóriport. Nem volt egyszerű feltölteni, ugyanis a nagyméretű videófájlok felmásolásához nem mindig elég stabil a hálózat. De a lényeg, hogy végül sikerült. Az interjú főszereplője az 5 éves Pawan. A videó kedves, azonban a család helyzete nagyon nagyon nehéz. Aki többet szeretne megtudni róluk, illetve szeretné meghallgatni azt is, mit gondol kisfiának oktatásáról az édesanya, az kattintson a tovább gombra.

És ez is megtörtént! A bíróság hivatalosan bejegyezte a ChanceIndia – Esély Indiának Alapítványt. :-) De hogy miért is hoztuk létre ezt az alapítványt? Mert oktatási és közösségi önsegítő programokat szeretnénk beindítani Indiában, helyi segélyszervezetekkel és  önkéntesekkel együttműködve. Ennek érdekében fogunk most elég sok időt eltölteni Indiában (többek között erről fog szólni a blog is :-)). Elsősorban olyan szervezési és közösségfejlesztési segítséget szeretnénk majd nyújtani, amelyek elősegítik, hogy az adott közösség, település lakói maguk érjenek el pozitív változásokat mind személyes életükben, mind a közösség egészét tekintve. Ha az alapítvány munkájáról és a már elindított programjainkról szeretnél többet megtudni, akkor látogass el a www.chanceindia.org honlapra.

Időpont: 2010. március 3., 18:00

Gyerekmunkások és kislány-feleségek Indiában. Van-e kiút? Tudunk-e mi segíteni valamit? Nekünk kell-e egyáltalán segíteni? Négy indiai utazásunkat követően beszélgetünk veletek tapasztalatainkról, terveinkről és egy oktatási programról, amit most indítottunk el Indiában. (Ez utóbbiról a www.chanceindia.org honlapon további információk is találhatók.)

Az ingyenes előadás helyszíne: HuMuSz Ház, 1111 Budapest Saru u. 11.

"Sosem tudhatod, milyen eredményei lesznek a cselekedeteidnek, de ha nem cselekszel, eredményük sem lesz. "

                                                                                          Mahatma Gandhi

Miért is jött létre ez a blog? Hát, elég régről kell kezdenem…2001 szeptember…na nem tizenegyedike, hanem pár nappal később. Ekkor léptem ugyanis először India földjére. Tele voltam izgalommal, az elmúlt hetek-hónapok olvasással és álmodozással teltek. India, a kultúra egyik bölcsője, felbecsülhetetlen értékű örökséggel, mérhetetlen mennyiségű látnivalóval. Hajnal volt, a taxi a sötét és kihalt városon robogott keresztül. Nem sok mindent láttam, mert közvilágítás nem volt, csak a párás meleget és az idegen szagokat éreztem. Egyenesen egy buszpályaudvarra mentünk – jövünk még vissza, Delhit majd megnézzük később -, hogy kora reggel indulhassunk a Himalája felé.