A címválasztás nem véletlen. Amit a múlt héten csütörtöktől vasárnap hajnalig megtapasztaltunk, az minden értelemben is igazán indiai volt. Egyrészt hagyományos hindu esküvő volt ez a javából...szervezett házasság, mintegy 6-700 vendég, a szokásoknak megfelelő viselet és napokig tartó rituális ceremóniák. Másrészt az indiai szervezésekre jellemző egész sor vicces jelenettel. :-) A részleteket a tovább gombra kattintva lehet elolvasni, valamint több videó is igyekszik visszaadni azt, amit esetleg a fényképek nem tudnak. Aki pedig nagyobb méretben szeretné a képeket megnézni, az kattintson a képekre. És a teljes történethez a videók után található utóiratot is érdemes elolvasni...sajnos.

Először is nagyon fontos tudni, hogy a hindu esküvő napja komoly asztrológiai számítások eredménye, amelyek megadják, hogy az adott pár számára melyek a szerencsés napok az egybekelésre. A másik érdekesség, hogy egy hindu esküvő nem csupán egyetlen eseményt jelent, hanem több, egymást követő ceremóniát. A fő nap előtt – amikor is a jegyespár ténylegesen házasságot köt – már legalább 15 nappal megkezdődnek a komoly vallási tartalommal is rendelkező szertartások. Ezek kezdetben még általában csak a szűk családot érintik, ezekre nem is nagyon szoktak vendégeket hívni, kivéve természetesen a papot, aki a szertartások lebonyolítását segíti.

Az esküvő előtt két-három nappal azonban már igazi közösségi eseményt is szervez a menyasszony családja. Mivel jól ismertük Ladut, a házasulandó menyasszonyt – a házigazdánk feleségének a  húga, akivel gyakran találkoztunk – így hát meghívtak minket is erre. Na persze ez nem ment ennyire egyszerűen. Mármint nem a meghívás, mert azt már hetekkel korábban mondták, meg persze néhány naponta lelkesen meg is erősítették...csak hát az időpont kitalálásával voltak nehézségek. Egyrészt ők sem voltak ebben túl határozottak, másrészt meg egy idő után már nem bírtuk követni, hogy akkor mikor is lesz. A legjellemzőbb az volt, hogy határozottan mondtak valami napot, de amikor a konkrét időpontról érdeklődtünk, akkor mindig elbizonytalanodtak. Általában abban maradtunk, hogy nem tudják pontosan, de megkérdezik a nagymamát és megmondják. Ugyanis bár Banti szervezett szinte mindent az esküvővel kapcsolatban, de a kulcsszereplő mégis a Nagymama volt...ő hozta meg a végső döntéseket és minden eseményen ő felügyelt szigorú  ábrázattal, hogy az előírásoknak megfelelően menjenek a dolgok. Szóval rendszeresen tájékoztattak minket az éppen aktuális dátumról, majd kezdődött a folyamat előlről. :-) De végül minden tisztázódott, így csütörtökön késő délután kíváncsian érkeztünk meg az esemény színhelyére.

Ennek az estének a hivatalos neve sangeet sandhya, de ezt mi sem tudtuk megjegyezni, így inkább leánybúcsúnak hívtuk. Nem mintha sokban hasonlítana ahhoz, amit otthon értünk alatta, maximum annyiban, hogy alapvetően itt is csak a menyasszony nőrokonai és lánybarátai a fő érintettek, azonban – hacsak segítő, távoli megfigyelő jelleggel is, de – részt vesz pár férfirokon is. Szóval ezt a leánybúcsút szinte mindig valamilyen kibérelhető nagy teremben, közösségi házban rendezik, így volt ez a mi esetünkben is. A közösségi házat a jó nagy füves kert és az oldalról nyitott terem ideális helyszínné tette: a gyerekek már késő délutántól felszabadultan rohangáltak a fűben, a nők és a fiatalabb lányok a termet foglalták el, míg a férfiak – ha épp nem segítettek valami technikai dologban, akkor - egész este műanyag székeken ücsörögtek jó távol a teremtől.

A leánybúcsú kellemes dobolgatással és énekléssel kezdődött, az indiai nők igazán szeretnek énekelni. Bár nem értettük a szöveget, de állítólag a férfirokonságot kifigurázó dalok a legnépszerűbbek. Nem véletlenül énekelt olyan lelkesen mindenki. :-) De az est fénypontja csak sötétedés után jött el. Ekkor ugyanis megjelent egy helyi DJ két óriási hangfal kíséretében, és innentől kezdve már nem is lehetett mást hallani, csak a kicsit indiai módón szóló (torzítva, de legalább jó hangosan), éppen aktuális bollywoodi slágereket. Még egy perc sem telt el az első dallamok felcsendülését követően és máris kiperdült a többiek elé az egyik fiatal lány, aki egy remek táncelőadással kápráztatott el mindenkit. Majd jött a következő szám és a következő lány. Van aki önként ment ki táncolni (általában ők tudtak is :-)),  van akit úgy rángattak ki a többiek (általában ők nem annyira tudtak ;-)). Mivel Dórit is legalább háromszor megkérdezte Ladu, hogy ő mikor fog táncolni, ezért egy idő után – amikor épp többen is táncoltak egyszerre – jobbnak látta, hogy nem várja meg, amíg kituszkolják, inkább magától csatlakozik a táncolókhoz. Még szerencse, hogy Banti egyszer már elkezdte indiai módra táncolni tanítani (az indiai mód itt is minden értelemben értendő, mert nem csak a tánc stílus volt indiai, hanem az órák időpontjának egyeztetése is...mondjuk ez utóbbi annyiból érthető, hogy az esküvő szervezése miatt az elmúlt hetek már nagy izgalommal és igen elfoglaltan teltek Banti számára :-)). Szóval a résztvevők nagy megelégedésére Dóri is remekül táncolt, nekem ugye, mint egyszerű külső megfigyelőnek ezt szerencsére nem kellett. :-) Miután mindenki jól kitáncolta magát már csak a vacsora volt hátra, amit a kertben felállított konyhapultról szerezhetett be mindenki magának. Kellemes este volt.

Következő este pedig az általunk csak henna-partynak hívott Mehendi Lagwana-t tartották. Ez az esemény Ladu szüleinek lakásában zajlott - ahol eddig Ladu is lakott -, ide voltak hivatalosak a menyasszony családjának nőtagjai (meg mi :-)). Itt is dobolgatással és énekléssel kezdődött minden, meg nem maradhatott el a tánc sem. Ami néha egész pajzán hangulatúra sikerült. Különösen vicces volt, amikor egy nagyon kövér és csúnya, ötven körüli hölgy riszálta magát és tett a kezével mindenféle félreérthetetlen mozdulatokat. Na meg az ősz nagymama is lejtett egy jópofa csípőriszálos táncot. :-) Valószínűleg ez azért is volt ilyen felszabadult, mert rajtam kívül más férfi nem is volt a szobában. Amúgy az egész lakás két szobából áll csak, az egyiket foglalták el a hölgyek, a másik pedig ideiglenes masszázs és kozmetikai szalonná alakult...azaz a lakásban tartózkodó egy-két férfi kiszorult az erkélyre...engem viszont, mint különleges vendég hellyel kínáltak odabent és az sem zavarta őket, ha fényképezek). És persze Dórinak megint kellett táncolnia, amit a rokonok legnagyobb megelégedésére meg is tett. De persze ezen az estén más is volt. Például a hölgyek - valami általunk máig nem ismert rituális célzatból -,nekiálltak árpát tisztogatni és őrölni, meg egy kisebb szertartás keretében minden nő (természetesen Dóri is) kapott egy marék rizst a kendőjébe. A fő célja azonban az estének egyértelműen az volt, hogy a menyasszonyt hennával ékesítsék. Mindkét kezét nagyon szépen kidekorálták...szegénynek ezek után több mint egy órán át kellett eltartania a kezét a testétől, vigyázva, hogy semmihez se érjen hozzá. De Ladu számára megérte ezt a kis fáradtságot, mivel nem csak, hogy szép lett, hanem a hinduk hite szerint ez a henna rajzolat a szerelem esszenciáját viszi bele a házasságba.

A következő nap – az esküvő napja – igen viccesen kezdődött. Még előző nap mondta Ladu, hogy az esküvői szertartás reggel 8-kor fog kezdődni, így ő már fél 8-ra ott lesz a helyszínen. Banti is mondta, hogy menjünk nyolcra, le ne maradjunk valamiről. Amikor kérdeztem, hogy biztos időben elkezdődik-e, mert igazából 8-ig nem biztos, hogy be tudjuk fejezni a jógát, akkor bólogatott, hogy semmi gond, igazából elég, ha 8:30-ra odaérünk. Őszintén szóva már ekkor egy picit kételkedtünk a korai kezdésben, ismerve az indiaiak időfogalmát, így hát nem aggódtunk, hogy csak 9 órára készültünk el. Szépen felöltöztünk...ugyan még nem az esti ünneplőbe, de a szokásosnál azért jóval elegánsabban hagytuk el a lakást. Az esküvői helyszín csak pár perc sétára volt a lakásunktól, ezért gyalog mentünk. Mivel pontosan nem tudtuk hol van, ezért felhívtam Nandant, hogy magyarázza el. Kicsit csodálkozó hangon mondta, hogy kijön elénk, mert ő úgyis ott van. Így is tett.  Majd meglepődve nézett a kezünkben levő ajándékra és kérdezte, hogy ezt miért most hozzuk?  Mondtuk, mert a felesége mondta, hogy reggel 8 körül jöjjünk ki és akkor adjuk is oda az ajándékot az apjának (aki ugye a menyasszony apja is egyben :-)), mert így szokás. Nandan gyanúsan mosolyogni kezdett és mondta, hogy akkor menjünk. Hát amikor odaértünk, akkor derült ki, hogy rajtunk kívül csak néhány munkás ténfereg még a téren, akik az előző napi esküvő maradványait próbálják eltakarítani. A hely amúgy egy óriási szabad térség volt, egy kisebb lebetonozott résszel és néhány épületkével az udvar szélén.

Mondta, hogy őt Ladu-ék arra kérték, hogy menjen oda reggel fél 5-re hozzájuk, de amikor 7 óra felé végre fel tudta hívni őket, kiderült, hogy még csak akkor ébredezik a család. Így mondta Nandan, hogy menjünk vissza nyugodtan, mert 11 előtt biztos nem kezdődik el az esküvő. Így hát talpig díszben és ajándékkal a kezünkben visszaballagtunk a lakásra. Egyáltalán nem idegeskedtünk, inkább jót nevettünk, mert elképzeltük, hogy mit gondolhattak az utcai árusok, amikor azt látták, hogy két kiöltözött fehér ember ajándékkal a kezében „hajnalban” baktat egy esküvőre, mert komolyan vették a kezdési időpontot. :-)

Gondoltuk, hogy Nandnan is indiai, így 11 helyett fél 1-re mentünk vissza a helyszínre. Mint kiderült, még mindig túl optimisták voltunk. :-) Banti ugyan már ott volt, de mondta, hogy igazából a rokonság még nem érkezett meg, így legalább még további fél óra mire elkezdődik. Mondtuk, hogy most már nincs kedvünk visszasétálni a lakáshoz, hanem inkább elmegyünk ebédelni. Megnyugtatott, hogy ez még bőven belefér a kezdésig, semmiről nem fogunk lemaradni. Így hát ebédelni mentünk, majd ebéd után még vissza is mentünk a lakásba fogat mosni, felfrissülni. Így 3 körül értünk vissza az esküvőre.

És csodák csodája, ekkor már tényleg volt némi esküvői tevékenység. Egyrészt félig már állt a sátor az udvar közepén, másrészt pedig egy pap, illetve néhány rokon áldozati mantrákat mormogott a betonozott rész közepén felállított kis oltár körül ülve, és még páran doboltak és énekelgettek a háttérben. Az esküvő tehát elkezdődött (mégha 7 órás késéssel is :-))! Nagyszerű! De hol van a menyasszony? Hát, ő még a raktárban. De szó szerint. :-) Mivel az első pár órában rá még nincs szükség a szertartáshoz, így hát beültették a leghűvösebb helyiségbe, ami történetesen a raktár volt. Be is mentünk hozzá, aminek nagyon örült, mert kezdett kicsit unatkozni ott a gabonazsákok között egy leterített szőnyegen ücsörögve. Mint kiderült, egy eseményt sajnos elszalasztottunk, ugyanis Ladut időközben beszórták sárga színű turmanic porral, ami a hűséget jelképezi (mármint a sárga szín).

A raktárban jól elbeszélgettünk Laduval. Ugyan erősen töri az angolt, de nagyon kedves lány. Kicsit faggattam, hogy hogy érzi magát. Bevallotta, hogy nagyon feszült. De nem azért, mert a jövendőbelijével ne lenne elégedett. Ugyan szervezett házasság, de a kiválasztott férfi jóképű és kedves (már amennyire az eddigi egyetlen, szülők jelenlétében lezajlott találkozásból ez utóbbit meg tudta ítélni). Hanem mert mostantól gyökeresen meg fog változni az élete. És tényleg...eddig egy minden felelősség nélküli 23 éves gyerek volt, aki otthon élt a szüleivel...holnaptól pedig új családot kap, feleség lesz, akinek gondoskodnia kell majd a férjéről és annak családjáról. Ráadásul amitől a legjobban tart, hogy a férjének a szülei elég konzervatívak...ő pedig fél, hogy hogyan fog megfelelni nekik. De nagy szerencséje van. Ugyanis a férje Lucknowban dolgozik, így hamarosan odaköltözik...ahol csak ketten fognak élni, önálló lakásban!

Időnként azért kisétáltunk a raktárból, hogy körbenézzünk, de sajnos Dóri kezdte magát kicsit rosszul érezni – reggel óta nem volt teljesen rendben a gyomra, most először az eddig itt töltött két és fél hónap alatt – így úgy döntöttünk, hogy még hazamegyünk és ő egy kicsit lepihen én meg utána visszajövök, figyelni, hogy mikor kezd izgalmasabb lenni az esemény. Ladu is mondta, hogy siessek, mert hamarosan rituálisan meg fogja őt etetni 5 asszony. Sajnos ennek miértjét nem tudta, csak azt, hogy a hagyomány ezt diktálja. Vissza is értem, igaz nem a legelejére, de azért eleget láttam belőle ahhoz, hogy az egész hangulatát átérezzem. Az „etetés” végén pedig a menyasszonynak rituálisan a földbe kellett temetnie egy adag ételt.

Ezt követően a jelenlevők ételt kaptak, miközben a pap és néhány rokon folytatta a korábban már látott áldozati szertartást. Mi pedig Laduval és Bantival hazafelé vettük az irányt. Na nem megszöktettem a menyasszonyt, hanem jöttek átöltözni, ugyanis az igazi ünnepi ruházat és smink csak estére kerül fel a hölgyekre. Ehhez egy kozmetikust fogadtak fel, aki a szárit megfelelően eligazítja, a sminket elkészíti, a hajat befonja és az ékszereket felrakja. Dórit ugyanez az életvidám duci hölgy készítette fel az eseményre. Sőt, mindez a mi lakásunkban zajlott, mert a Nandanéknál a földszinten nincs légkondi, így Banti megkért, hogy nálunk készülődhessenek. Természetesen szívesen járultunk hozzá ennyivel a nagy naphoz. :-)

Mondjuk azon már meglepődtünk, hogy kettejükön és a kozmetikuson kívül még mintegy fél tucat más női rokon is beköltözött a lakásunkba pár órára, meg hogy Dóri minden krémét ki is próbálták. De hiába, ez India...a magánélet, mint fogalom, itt kicsit mást jelent. :-)

Dóri sajnos egyre rosszabbul érezte magát, magas láza is lett, de azért természetesen úgy döntött, hogy nem hagyja ki azt az eseményt, amire már olyan régóta vártunk. Nagyon szép selyem szárit is vettünk neki...gyönyörű fehér anyag, a szélén pedig vörös csíkkal és ezüst hímzéssel. India mércével mérve egyszerű (számunkra még éppen elfogadható mértékig csicsás :-)), ám nagyon szép láncot és fülbevalót is választott hozzá Dóri, meg persze az itt elmaradhatatlan karkötők sem hiányozhattak. A kozmetikus Dóri hajába is rakott díszeket.

A humoros az volt, hogy senki sem tudta megmondani, pontosan mikor is kezdődik az esti program. De amíg a menyasszony a szobánkban volt, addig biztosak lehettünk benne, hogy nem késünk le semmiről. :-) Így hát amikor 9 óra felé Ladu elindult vissza az esküvő színhelyére, akkor mi is. Sajnos kiderült, hogy megint kicsit korán érkeztünk. Mondjuk a sátor eddigre már teljesen fel lett állítva, nagyon szépen fel is volt díszítve, lámpák és szőnyegek mindenhol és a svédasztalok is a helyükön voltak, jobbnál jobb indiai ételekkel (kár, hogy én nem szeretem az indiai kaját :-(). A menyasszony vendégei is szép számban összegyűltek eddigre,  sokan már neki is álltak a vacsorának.

De a vőlegény csak nem akart jönni. Eredetileg délután 5 órára volt tervezve, hogy a vőlegény esküvői menete ideér...de ezt ők sem gondolták komolyan, mert Nandan korábban azt mondta nekem, hogy 7-8 körül fognak megérkezni. Szóval Ladut megint beköltöztették a raktárba, hogy ott várakozzon. Mivel Dóri nagyon lázas volt, így a nászajándék apukának történő átadása után ő már csak ülve szemlélte az eseményeket, engem pedig Nandan elhívott egy kicsit távolabb a sátortól, hogy segítsek neki a táncra való felkészülésben. Ez konkrétan azt jelenti, hogy whiskyztünk egy kicsit...tényleg csak kicsit, mert összesen 2 és fél deci volt négyünkre. Miután kellő bátorságot öntöttünk Nandanba, Dórival felváltva meglátogattuk Ladut is. Szegény nagyon aggódott, hogy a vőlegény még nincs itt, mi van, ha meggondolta magát? Megnyugtattuk, hogy biztos nincs ilyesmiről szó, csupán a felvezető busz romlott el, azért késnek (ezt korábban Banti mondta el nekünk).

Sajnos Dóri egyre rosszabbul lett, így nem sokkal éjfél előtt úgy döntöttünk, hogy bár nagyon szeretné látni az esküvőt, de inkább hazamegy. Azonban éppen elindultunk volna, amikor hirtelen petárdarobbanásokra és hangos zenére lettünk figyelmesek. Megérkezett a vőlegény. A menet előtt egy kisteherautó haladt, rajta egy generátor és rengeteg hangfal. Az autó mögött fáklyások és hatalmas színes állólámpát cipelő emberek haladtak. Mögöttük pedig a bömbölő zenére vadul táncoló násznép. A vőlegény egy szépen feldíszített autóban érkezett. Azt még megvártuk, amíg kiszáll a kocsiból, de utána mi Dórival elindultunk haza.

Otthon megmértük a lázát: 39.5 fokra kúszott fel a lázmérő higanyszála...nyilvánvaló volt, hogy Dóri számára végetért az esküvő. Én is maradni akartam, de Dóri biztatott, hogy menjek vissza, mert ő is szeretné tudni-látni mi történik, készítsek sok fényképet és videót is. Meg hát Ladut se sértsük meg. Így hát miután Dórit a tőlem telhető legjobb módon elláttam és ő lefeküdt aludni, visszamentem. A vőlegény már a pulpituson ült az egyik trónon, a menyasszony azonban még sehol. Mint megtudtam, csak a vőlegény hagyományos fogadásáról (a menyasszony édesapja egy kis ceremónia keretében üdvözli) és a két család férfirokonainak rivalizáló táncáról maradtam le (emiatt kellett korábban Nandannak innia :-)).

Hamarosan a menyasszony is bevonult és helyett foglalt a másik trónon. Ekkor a közeli családtagok is felsiettek az emelvényre és kezdetét vette az egyik fontos esküvői szertartás, a Var Mala. Ezen a szertartáson erősíti meg a jegyespár, hogy elfogadják egymást mint férj és feleség. Ez úgy történik, hogy - miközben a háttérben néhány rokon mantrákat mond - a jegyespár az addig saját nyakában lógó virágfüzért leveszi és a másik nyakába akasztja. Ez viccesre sikerült, mert az egyik tréfás kedvű férfirokon felkapta a vőlegényt, így Ladunak ugrani és célbadobni kellett, hogy sikerüljön az amúgy is jóval magasabb férj nyakába akasztani a virágot.

Ezek után a jegyespár helyet foglalt a trónokon és megkezdődött a végeérhetetlennek tűnő fotózkodás, hiszen a családtagok minden kombinációját le kellett fotózni velük. Eközben a vendégek immár hivatalosan is megkezdhették a vacsorát (nem mintha eddig is bárki visszafogta volna magát az evés terén :-)). Úgy egy óra elteltével a vőlegény és a menyasszony külön–külön elvonult kicsit pihenni. A vőlegény a barátai társaságában a sátor egyik sarkában ücsörgött, míg a menyasszony ment vissza a szokásos raktárába. :-)

Ami számomra kicsit megdöbbentő volt (bár tulajdonképpen számíthattam volna már rá :-)), hogy a vendégek a koszos tányérokat, poharakat, szalvétákat és minden más szemetet egyszerűen a földre dobtak, így a vacsora végére egész kis szemétkupacok álltak a szőnyegeken...elég disszonáns volt a sátor szép díszítéséhez képest. Persze az is igaz, hogy így legalább sok takarítónak adnak munkát. Mi lenne velük, ha mindenki az amúgy erre a célra kihelyezett ládákba dobta volna a szemetét?

Természetesen a vacsorával még korántsem ért véget az esküvő. Sőt, tulajdonképpen a legszebb részek ekkor kezdődtek. Ugyanis a vacsora után a násznép kivonult a sátorból és a betonozott részen felállított kis oltár köré sereglett, ahol a pap vezetésével megkezdődtek a hagyományos vallási ceremóniák, előbb még a jegyespár nélkül (például a két család rituális ajándékokat adott át egymásnak).

A menyasszony érkezése jelezte egy nagyon fontos szertartás, a Kanya Daan („szűz lány felajánlása”) kezdetét. Ezen először istennőként tisztelték a menyasszonyt és áldozatot mutattak be neki. Majd miután a menyasszony visszavonult, akkor megjelent a vőlegény is. Őt pedig a menyasszony szülei tisztelték istenként, és az apa a hindu tiszteletadás jeleként kezével megérintette a vőlegény lábfejét is. Ezt követően a Ladu apja – aki eddig a szertartásig egész nap nem ehet és nem ihat egy kortyot sem – felajánlotta a lányát a vőlegénynek, aki pedig ígértet tett arra, hogy megfelelően fog bánni a lánnyal.

Ezután Ladu visszatért a ceremónia helyszínére és a jegyespár egymással szemben leült a földre. Mielőtt azonban bármi történhetett volna egy pár percet várni kellett...ugyanis Ladu, aki eddig erősen tartotta magát, ekkor sírni kezdett. A pap megértően törölgette a lány könnyeit és megvárta, amíg kicsit megnyugodott. A vőlegénynek és a menyasszonynak is ki kellett nyújtania az egyik kezét a másik felé, majd a pap mantrákat mormolva egymásba rakta a két kezet. Ezek után rituálisan vizet csepegtetett és  virágfüzért helyezett el az összefonódott kezeken, majd egy fonallal „összecsómózta” a párt.

A vőlegény és a menyasszony ezt követően ismét egymás mellé ült és a pap vezetésével újabb szertartások kezdődtek, miközben a háttérben az asszonyok egy csoportja dobolni és énekelni kezdett. Hajnal négy óra körül kezdődött el a Saptapadi, ami talán az egész esküvő legfontosabb ceremóniája. A vőlegény Ladu háta mögé állt és hátulról átkarolta, majd a lány vezetésével elindultak, hogy megkerüljék az oltáron égő szent tűzet.  Ezt hétszer kellett volna megtenni, de egy hindu esküvőn minden eseménynek megvan az asztrológia által meghatározott pontos ideje és mivel már késésben voltak az elhúzódó kezdés miatt, így a pár most csak egyszer kerülte meg a tüzet, majd Ladu a szárijának végével még hat jelképes kört írt le, hogy szimbolikusan teljesítsék az elmaradt köröket. Ezen a szertartáson a menyasszony és a vőlegény hét fogadalmat is tett, amelyekkel biztosították  egymást a boldog párkapcsolathoz szükséges dolgokról. Ezek után a vőlegény felfestette a menyasszony homlokára a bindít, felrakta rá a bokaláncokat és a lábujjaira húzta a gyűrűket (ezek ugyanis a házasság jelei egy asszonynál). Ezzel a szertartással a pár most már hivatalosan is összeadta magát...ugyanis a hindu esküvőkön nem a pap adja össze a házasulandókat – ő csak segíti a szertartások lebonyolítását -, hanem a párok maguk teszik ezt meg, amelynek a násznép a tanúja.

Tulajdonképpen ezzel az esküvő fő része végetért...hajnali negyed 5-re. Ekkor ébredt fel  Dóri és hívott fel, mert aggódott, hogy még nem vagyok otthon. Megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, csak még nem ért végett az esemény. :-) Kérdeztem Nandant, hogy mi várható még és kiderült, hogy már csak a hagyományos búcsúzkodás reggel 5 órakor, amikoris a menyasszonyt a családja elengedi a vőlegénnyel, hogy hazatérjenek...immár az új közös otthonba, a férfi családjához. Úgy döntöttem, hogy ezt már nem várom meg, így elköszöntem mindenkitől és hazasiettem Dórihoz.

Szóval ilyen egy igazi hindu esküvő. Természetesen minden apró részeltet nem tudtam most leírni, de remélem ez is visszaadja a fantasztikus hangulatát....nekem különösen az utolsó pár óra tetszett, a maga mély spirituális tartalmával és apró részleteivel. Nagyon nagy élmény volt és remélem, még Dórinak is lesz alkalma egyszer végigélni egy teljes esküvői szertartást.

És egy szomorú utóirat:

Az esküvő óta eltelt pár nap és sajnos rossz híreket kaptunk Laduról. Kiderült, hogy a férj családja – hogy is mondjam szépen – erősen túlzott a család és a vőlegény anyagi helyzetét illetően. Azt állították ugyanis, hogy a vőlegénynek van egy saját háza Lucknowban, oda fog költözni Ladu a férjével 2 hónappal az esküvőt követően. Most kiderült, hogy ez a ház csupán egy szoba, amit a férj cége bérel és ahol egy másik munkatársával együtt lakik, a wc és fürdő pedig közös 3-4 másik szobával, ahol idegenek laknak. Meg az új család mégse küldi 2 hónap elteltével Ladut a férje után (mert a férj 20 nap múlva megy vissza dolgozni), hanem csak 2 év után akarják elengedni. Addig pedig remek háziszolga lesz...minden reggel 4 órakor kell kelnie, hogy megkezdje a házimunkát. Ráadásul a körülmények, amiket biztosítanak neki, nem túl jók...finoman szólva. A férjével most egy ventilátor nélküli szobában élnek (aki élt már 48 fokos hőségben, az tudja, hogy mit jelent ez), a házban csak döngölt földpadló van, az udvaron fürdenek, a wc is csak a házon kívül...mindez ugyan Varanasi egyik külvárosának nevezett helyen...de tulajdonképpen ez már falu. Ladu apja ugyan tudta, hogy a család itt ilyen körülmények között él, de azt hitte, ez csak 2 hónapig tart majd a lányának, ezért ment ebbe bele. Ráadásul egyelőre úgy tűnik, hogy szinte rabláncon tartják a lányt...eredetileg úgy volt, hogy a családi hagyományoknak megfelelőn 4 nappal az esküvőt követően Ladu hazaköltözik a szülői házba 2-3 napra, hogy néhány szertartást még elvégezzenek. Nem engedik. A szülők erre meg akarták látogatni, de a férj családja, hivatkozva a most náluk levő sok rokonra, ehhez sem járult hozzá.  

Nandannal beszélgettünk a lehetőségekről. Az egyetlen járható útnak most az tűnik, ha Ladu családja nyomást próbál gyakorolni a férj családjára, hogy az eredeti ígéretnek megfelelően 2 hónap elteltével küldjék Ladut a férje után Lucknowba...talán sikerül elérni, hogy a 2 évből mondjuk 6 hónap legyen...talán. A válás sajnos szóba se jöhet. Nandan azt mondta, hogy az évekig is eltarthat, ráadásul nagyon rossz lenne Ladunak a közösség megítélése miatt...néha sajnos nagyon szörnyű következményei vannak ennek a merev társadalmi rendszernek és a hagyományok ilyenfokú kényszerítő erejének (erről írtam már az indiai családok kapcsán is). Persze az érem másik oldala, hogy lehet, hogy részben ez a roppant merev rendszer segít abban, hogy ennyi nyomorgó ember ellenére ne tomboljon az erőszak az utcákon...nem tudom...nagyon nehéz ítéletet mondani...de az biztos, hogy rengeteg áldozata is van ennek a rendszernek...és ezek egyike Ladu, akit nagyon sajnálunk. :-(