HTML

India, India

Élet Indiában....avagy egy év önkéntesként egy borzalmasan szegény, ám mégis csodálatos országában, ahol csak az biztos, hogy semmi sem biztos. És ilyen körülmények között indíts el egy oktatási programot!? Komoly és vicces történetek, érzések, gondolatok, kultúra, képek, videók és riportok Indiából, azaz minden, ami velünk történik vagy eszünkbe jut. Na meg az is, ami Titeket érdekel. Kérdezz bátran Indiáról, ha nem tudjuk, majd megkérdezzük itt valakitől. :-)

Címkék

chanceindia (41) coca cola (2) életmód (25) esemény (6) fairtrade (1) india (80) itthon (9) Mehdiganj (1) riport (16) rólunk (12) tanítás (5) utazás (8) vallás (12) varanasi (8)

Ha tetszik az oldal...

...köszönjük, hogy megosztod másokkal. :-)

Tarapith

2012.06.18. 14:07 :: Sajo - www.chanceindia.org

 

Az ember azt gondolná, hogy ha elszakad a combizma, akkor majd több ideje lesz blogot írni, mert ideje java részét otthon tölti. De nem így van. Egyrészt minden – még a legegyszerűbb dolgok is, mint pl. az öltözködés vagy a fogmosás - sokkal, de sokkal tovább tart, ami rabolja az időt. Másrészt ha én nem is tudok nagyon eljárni, hozzám szerencsére tudnak jönni a barátok, így az esti programok ugyanúgy megmaradtak. És persze 6-8 hetet nem feltétlenül szeretne senki sem betegállományban tölteni, márcsak az anyagi következményei miatt sem, így napközben marad a munka, igaz többnyire otthonról.  Hogy ez miként kapcsolódik Indiához? Sehogy. Csak egy gyenge magyarázkodás, hogy már megint miért nem írtam sok hete semmit a blogon. De egy ilyen combizom-szakadásos hír talán még felvezetőnek sem rossz a most következő témához. Egy tündéri kis bengáli faluról fogok ugyanis írni. Mondjuk a tündéri jelző inkább csak nappal illik rá és akkor is csak messziről nézve. Ugyanis Tarapith az igencsak vérszomjas Tara istennő és követőinek otthona. Aki szeretne többet megtudni Tara istennőről, az emberhúst is evő tantrikus szentemberekről és hátborzongató szertatásaikról, az kattintson a tovább gombra.

Tarapith termékeny vidéken található, a falut minden irányból a bőséges csapadék által zölddé varázsolt táj veszi körbe. A faluból a környező tanyák közé kisétálva a békés bengáli élet mindennapjai gyönyörködtetik a látogatót. Ottjártunkkor ugyan még csak január vége volt, de a földeken mégis javában folyt már a munka, míg a gyerekek azt csinálták szabadidejükben, mint szinte minden gyerek Indiában: különböző lécekből maguk által fabrikált ütőkkel próbálták meg eltalálni a labdaként használt fadarabokat…ezt ők amúgy krikettnek hívják. :-) Mivel errefelé turista nem nagyon jár, így senkinek sem jutott eszébe pénzt-csokit-tollat kérni tőlünk, de érdeklődve pillantgattak felénk, ahogy a kis folyó partja mentén kanyargó földúton sétáltunk. A szinte egész napos nem túl kényelmes utazás fáradalmait pihentük ki ezzel a kellemes sétával…Bengálban ugyanis a vonatok a szokottnál is lepukkantabbak és zsúfoltabbak, ráadásul a faluhoz legközelebbi vonatállomástól az utolsó húsz kilométert egy 5 személyes riksába tizenketten zsúfolódva kellett megtennünk, ami errefelé természetes módja a közlekedésnek. Úgy gondoltuk nem árt még egy kicsit megmerítkezni a békében és nyugalomban, mielőtt meglátogatjuk Tara istennő otthonát, a falu halottégető helyét és a mellette fekvő templomot.

De ki is az a Tara istennő? Az egyik legrégebbi hindu isten, akit Káli egyik megtestesülésének tartanak. Sok vallástörténész úgy gondolja, hogy Tara kultusza kapcsolatba hozható az ókori mezopotámiai Ishtar istennővel, sőt az angol „star” szó gyökereit is sok tudós innen eredezteti…a perzsa Sitara, a görög Aster és a latin Stella ugyanis mind azt jelenti, mint a Tara szanszkrittül: csillag. Tara kultusza a buddhizmusban is megtalálható, de ott egy sokkal békésebb aspektusát tisztelik az istennőnek. Ugyanis a hindu Tara roppant vérszomjas. Bal kezében egy kést és egy koponyát tart, a jobb kezében pedig egy kardot és egy kék lótuszt. Az egész teste kék, kivéve a nyelve, amely hatalmas és vérvörös..hegyes fogaival együtt igencsak félelmetes a megjelenése. De természetesen híveinek nincs miért félniük tőle…Tara a gonosszal harcol, a saját eszközeiket fordítva ellenük. Követői Ma Tarának, azaz Tara anyának hívják.

Tarapith az istennő kultuszának legfontosabb helye. Rengeteg zarándok jár ide, hogy védelmét vagy segítségét kérjék. Nemegyszer láttak már feltörekvő politikusokat vagy filmsztárokat is megfordulni itt, persze lehetőleg titokban, mert a szertartásokon megkövetelt véres állatáldozatokat a többség Indiában is elítéli. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emberek nem hisznek a „feketemágia” hatékonyságában.

Tara vörös téglából épült temploma a falu központjától pár száz méterre, közvetlenül a halottégető hely mellett található. A templomban mindig sok a hívő, különösen estefelé és éjjel, ami az istennő kedvenc időszaka. Tara félelmetes szobra soha nem szenved hiányt friss virágfüzérekből, de ha valaki komoly kéréssel fordul hozzá, akkor csakis naplemente után jön és természetesen a véres áldozat sem maradhat el…a templom környékén gyakran látni szomorú sorsukra váró fekete kecskéket. A helyiek és az igazán tájékozottak azonban tudják, hogy az istennő kedvenc helye nem a templom, hanem a halottégető, ahol állítólag gyakran látni vészjósló árnyékát elsuhanni a máglyák között. Tara többre értékeli az emberi húst, mint az állati vért. Éppen ezért a legelhivatottabb zarándokok a templom után a halottégető helyett látogatják meg. Így tettünk mi is. Volt bennünk egy kis feszültség, mert nem tudtuk pontosan, milyen fogadtatásra számíthatunk. Ugyanis Tarapith halottégetőjénél több tucat tantrikus szentember lakik, akik teljes életüket Tara istennő szolgálatának szentelték. Kicsi, maguk eszkábálta kunyhóban laknak, amelyek fő berendezési tárgyai az istennő szobrain és képein kívül az emberi csontok. Szertartásaik során ugyanis gyakran használják a megfelelőnek tartott emberi koponyákat, és ha csak ritkán is – egész életükben csupán néhány előírt alkalommal –, de halotti máglyáról származó emberhúst is esznek. Persze az indiai törvények tiltják az emberevést, de nincs olyan rendőr, aki magára szeretne haragítani egy, a sötét erőket is irányítani tudó szentembert.

Azonban bármilyen borzalmasan is hangzanak ezek a szertartások számunkra, eredetük nem a „vérszomj”, hanem komoly vallási-filozófiai megfontolások állnak mögöttük. De hogy ez érthető legyen, kicsi kitekintést kell tennünk a hinduizmusra. A hinduk úgy tartják, hogy minden létezőt, így az embert is három "sajátság" határoz meg: a tamasz (öntudatlanság és sötétség), a radzsasz (mozgékonyság, szenvedély és tevékenység), és a szattva (öntudat, nyugalom, tisztaság, egyensúly). Az emberek túlnyomó többségében a radzsasz a meghatározó, de vannak olyan szent emberek, akik abszolút „tiszta” életet élve erősítik a bennük levő szattvát, hogy így érjék el az élet körforgásából való kiszabadulást…ők azok, akik soha nem élnek szexuális életet, nem fogyasztanak húst, alkoholt vagy más tudatmódosító szereket és az életüket nagyon szigorú, az általuk követett vallási irányzat által meghatározott rend szerint élik. És persze vannak olyanok is, akikben a tamasz a meghatározó…ilyenek például a gyilkosok. De bármilyen meglepő, vannak olyan hindu irányzatok is, amelyek a tamasz segítségével tartják a legkönnyebben megismerhetőnek a létezés törvényeit és ezáltal elérhetőnek a megszabadulást. Az ezeket a tanokat követő hívők persze egyáltalán nem kell, hogy gonosz emberek legyenek, sőt! Csupán az általuk végzett szertartások mások. Nagyon.  

A Tarapithban élő tantrikus szentemberek mindegyike a tamasz irányzat követője. Persze az a tudat, hogy a véres állatáldozatokat követelő szertartások vagy a halott emberek húsának rituális elfogyasztása nem öncélú dolog, még nem tűntette el teljesen az aggódásunkat, milyenek is lesznek ezek az emberek és követőik, nem veszik-e az életükbe és hitükbe való betolakodásnak a jelenlétünket.

Éppen naplemente volt, amikor a halottégető hely kapuján beléptünk. A hangulata egyszerre volt nyomasztó és békés…olyan, amit elmesélni vagy leírni nem nagyon lehet, mégis örökre megmarad az ember emlékezetében. Az elhamvadt máglyák és néhány nagy zöldelő fa között köves-poros ösvények kanyarogtak, amelyek mellett elszórtan rozzant viskók álltak. A szentemberek némelyike az esti szertartásait végezte szabadban felállított kis oltároknál, mások meg a kunyhóik előtt ücsörgöttek vagy a viskójuk félhomályában pihentek. Többségüket nem is tudtam volna megkülönböztetni egy „átlagos” indiai szadhutól, ha nem viseltek volna halálfejes, csontokból készült nyakláncokat. De még a legfélelmetesebben kinézők is barátságosan mosolyogtak ránk, amikor érdeklődve megálltunk előttük. Többen a kunyhóikba is beinvitáltak – a lakhelyük puritán és borzongató berendezése pontosan olyan volt, mint amit fentebb leírtam - és egyikük, akik mintegy három szót tudott is angolul, megkért, hogy üljek le mellé. Sajnos a bengáli nyelvű magyarázatát az istennőről már nem nagyon értettem, mindenesetre a beszélgetésünk végén azért megáldott...legalábbis remélem.

Mire kijöttünk a halottégető helyről, már teljesen besötétedett, ekkor már csak a gyertyák és fáklyák vibráló fénye világította meg az ösvényt…könnyű volt elképzelni Tara istennőt, amint épp a halottégető máglyák felé suhan.

 

Szólj hozzá!

Címkék: utazás vallás india

A bejegyzés trackback címe:

https://indiaindia.blog.hu/api/trackback/id/tr664595917

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása